A katasztrófamenedzselés hosszú távú jellemzői és fázisai

Nézzük meg a COVID-19 járvány társadalmi hatásait a katasztrófákra adott egyéni és közösségi reakciók tekintetében! Persze, ez a modell is adaptáció – hiszen a COVID-19 pandémiáról ilyen tapasztalatokkal nem rendelkezünk. Minden modell magában hordozza a leegyszerűsítés korlátait, de ezzel együtt támpontokat is adhat a mentális egészségre váró kihívások rögzítésére.

A járványgörbe jól megfigyelhető, tipikus szakaszai az Egyesült Államok droghasználattal és mentális egészséggel foglalkozó kormányzati szerve, a SAMSHA szerint a következők: 

1. A katasztrófa előtt: bizonytalanság. Ha váratlanul üt be a katasztrófa, akkor a szubjektíve átélt sebezhetőség, a biztonság és a jövőkép hiánya dominál. Az egyének úgy érzik, hogy nem tudják magukat és a családjukat megvédeni. Ha vannak előjelei a katasztrófának, bűntudat alakulhat ki, az emberek önmagukat hibáztatják a megbetegedés, a katasztrófa miatt. Lehet vitatkozni, hogy a COVID-19 esetén voltak-e előjelek vagy sem, de láthatóan mindkét lehetőség súlyos mentális következményekkel jár.
2. A hatás: intenzív érzelmi reakciók. Sokk, pánik, hitetlenség. Különbség van a lassú, kisebb veszélyt jelentő és a gyors, veszélyes katasztrófák között. A kezdeti zavarodottságot és a veszély tagadását az egyes embereknél a maguk és a családjuk védelmére irányuló erőfeszítés váltja fel. Ismét, a COVID-19 esetében mindkét forgatókönyvvel számolhatunk (lassú és gyors): az eredmény így is az erőteljes érzelmi reakció. 
3. A hősies fázis: nagyon aktív, de valójában nem produktív tevékenységek ideje. Mindent áthat az altruizmus, a bajbajutottak megmentése.
4. Mézeshetek: optimizmus, hogy hamarosan minden visszatér a megszokott mederbe. Van kellő segítség, minden rendben.
5. Kiábrándulás: az előző éles ellentéte. Az egyének és a közösségek rájönnek, hogy a segítség nem elég. Az optimizmus csüggedésbe vált. A stresszhelyzet továbbra is fennáll, egyre nagyobb a szakadék az igények és az elérhető segítség között. Az egyének elhagyottnak érzik magukat. A társadalom igyekszik visszatérni a normál működéshez, de vannak olyan egyének és csoportok, melyek további segítséget igényelnek. Ez a fázis hónapokig, akár évekig is eltarthat. Egy-egy trigger – elsősorban a katasztrófa évfordulója – a helyzetet ismét rontja.
6. Felépülés: érintettek az egyének és a közösségek. A fázis elsősorban az életvitel feletti kontroll visszaszerzéséről szól. Mindenki elkezd normál életet élni, miközben gyászolja veszteségeit. Egy-egy nagyobb katasztrófa után ez a fázis több évig-évtizedig is eltarthat.

Pandémiák esetében némileg más lefutást találunk: az 1-2-3. fázisban következik be a figyelmeztetés és a pandémia (esetszám-növekedés, majd a fertőzések csúcspontja), az 5. és a 6. fázis nem a helyreállításé, hanem átmenet egy következő fertőzési fázisba. Ha a helyreállítási fázis több éves hosszával számolunk, akkor a most feltételezett téli második hullám a helyreállítás elején ér el minket, lerontva az első hullám helyreállítási esélyeit. Majd ezután – ha több hullám lesz – a helyreállítási fázisok egyre kevésbé alakulnak ki, illetve kibontakozásuk egyre nehezebb, hatásuk kisebb és elhúzódóbb lesz.

A járvány hatásai a mentális egészségre

A koronavírus-járvány első fázisai után fel kell készülnünk a mentális egészséget érintő következő fázisokra. Ehhez kiindulási pontot és kapaszkodót nyújthatnak a korábbi járványok és karanténok tapasztalatai. 

Az eddigi kutatási eredményeket bemutató szakirodalom három csoportra bontotta az érintetteket. A megfertőződött és a betegséget túlélők csoportjára, a karantént (többnyire hatósági karantént) elviselőkre és azokra a kórházi dolgozókra, akik az első vonalban találkoztak a fertőző betegekkel. 

Ismét hangsúlyozzuk, hogy ezekben az esetekben nem a COVID-19-járvány hatásait vizsgálták, hanem más világjárványokét (SARS, H1N1, MERS, Ebola, lóinfluenza). 

A kutatások a karantén idején kezdődtek, majd folytatták őket a karantén után is, hosszmetszeti elrendezésben. Ez azt jelenti, hogy ugyanazokat a személyeket kérdezték meg 4-6 hónappal, majd 3-4 évvel később. A több fázisú, hosszú távú követés lehetővé tette, hogy a szakemberek a járványok hosszú távú következményeit is vizsgálják.

Az első helyen a londoni King's College pszichológus kutatója, Samantha Brooks és munkatársai a Lancet 2020. februári számában megjelent összegzését emeljük ki. A mostanában sokat hivatkozott irodalmi áttekintésben a szerzők a karanténok pszichológiai hatását tekintették át. Megállapításaik szerint a legtöbb kutatás pszichológiai distresszről, érzelmi zavarokról, depresszióról, rossz hangulatról, ingerlékenységről, alvászavarokról, poszttraumás stressz betegségről számolt be. Azoknál, akik közeli családtagjuk fertőzése miatt kerültek karanténba, félelem, idegesség, szomorúság, bűntudat jelentkezett. 

A poszttraumás stressz betegség (posttraumatic stress disorder, PTSD) nem valamilyen akaratgyengeség: nem arról van szó, hogy az adott személy „elhagyja” magát. A betegség egy kontrollálhatatlan traumára adott elhúzódó válasz. A trauma lehet a halállal szembesülés, testi fenyegetettség, extrém kiszolgáltatottság. A betegség a trauma után egy hónappal kezdődik, és sok évig, évtizedekig tarthat. Tünetei közé tartoznak a tudatba betörő kínzó – sokszor képi – emlékek, fokozott ingerlékenység, megriadások, ijedősség, dühkitörések, csökkent koncentráció, alvászavar, rémálmok. A traumára emlékeztető jelek tapasztalása esetén fokozott fájdalom és testi tünetek jelentkeznek.

A SARS-ra vonatkozó vizsgálatok szerint a felépülő betegek 50 százalékánál fennmaradtak a szorongásos tünetek, és az egészségügyi dolgozók 29 százaléka érzelmi zavarokat mutatott. Mindkét csoportban gyakoriak voltak a poszttraumás tünetek és megbetegedések, valamint a depresszió. A vizsgálatok szerint a karantén esetében a szociális és fizikai távolságtartás volt a fő kockázati tényező. A karantént követően az öngyilkosságok, az önsértések, az alkohol- és drogfogyasztás, valamint a játékfüggőség, a párkapcsolati és a gyerekek ellen elkövetett bántalmazások váltak gyakoribbá. Az egyének szintjén megjelent az élet értelmetlenné válása, a gyász, a veszteség élménye, a társas kapcsolatok felbomlása. A munkanélküliség, a hajléktalanná válás felerősítette ezeket a tüneteket. A pszichiátriai betegséggel élőknél súlyosabb tünetek jelentkeztek. A kutatók szerint a társas izoláció nem egyenlő a magánnyal: hatásuk eltérő mentális problémákkal hozható kapcsolatba. 

A teljes cikk a Qubit oldalán olvasható.