David Mackenzie filmje nem szokványos szerelmes film, de a vírus- vagy katasztrófafilmek kategóriájába is csak lazán illeszkedik. A sztori két szálon halad. Az egyik egy elidegenedett férfi és nő egymásra találásának története, míg ezzel párhuzamosan egy szörnyű pandémia bontakozik ki, amelynek a film társadalmi és egyéni szinten egyaránt ábrázolja a következményeit.

Egy zárkózott, karrierista epidemiológus, Susan (Eva Green) és egy munkájában sikeres, de a szoros emberi kapcsolatoktól tartózkodó séf, Michael (Ewan McGregor) találkoznak egymással, együtt töltenek egy éjszakát, majd gyakorló munkaholistaként ennyiben is hagynák a dolgot. Ami végül mégis közelebb hozza őket, az az, hogy éppen ugyanekkor ijesztő járvány üti fel a fejét: Európa-szerte több százan betegednek meg mindössze huszonnégy óra leforgása alatt. A megbetegedések közt látszólag nincs kapcsolat. A titokzatos kór tünetei nem egyeznek semmi eddig ismert betegségével, kiváltó oka ismeretlen. Aki elkapja, fokozatosan az összes érzékszervét elveszti: előbb a szaglását, majd az ízlelését, és ezt követi az összes többi érzékszerv. Az egyes fázisok sorban az egész emberiségen végigsöpörnek.

Ám az ijesztő változások ellenére az emberek teszik tovább a dolgukat. A séf, Michael éttermében eleinte visszaesik a forgalom, de Michael és munkatársai idővel feltalálják magukat: miután mindenki elveszti a szaglását, fűszeresebb, az ízlelés elvesztését követően kellemesebb állagú ételeket készítenek. Az érzékszerveiket elvesztett emberek pedig jobb híján azért járnak étterembe, mert élvezik, hogy kiszolgálják őket. „Ezt kóstold meg! Finom” helyett azt mondják egymásnak: „Kóstold meg! Puha.” „Az élet minden újabb csapás után újra meg újra visszatér a normális mederbe. Az étel fűszeresebb. Hozzászoktunk” – hangzik el a filmben.

Pszichés immunrendszerünk működése pandémia idején

A filmet nézve könnyen párhuzamot vonhatunk a jelenlegi helyzetünkkel, ahol az élő meetingek helyét pillanatok alatt felváltotta a Zoom meg a Webex, az éttermi vacsorákat az érintésmentes kiszállítás, a színházat az online közvetítés és így tovább. Mindennek megtaláltuk az alternatíváját, és a nehéz helyzet számos innovációt szült. Hogy ezekhez a változásokhoz ki mennyire tudott alkalmazkodni, és ki mennyire tudta saját maga alakítani ezeket a változásokat, ez nagyban az egyéni és szervezeti rezilienciánkon múlott. A reziliencia, azaz a rugalmas ellenállás képessége jóval több egyszerűen a körülményekhez való idomulásnál, mert tartalmazza a transzformációs képességet, önmagunk újra- és újraépítésének képességét is.

Válsághelyzetben a munka értelme felértékelődik

A filmben a „súlyos hallásvesztési szindróma” fázisában lép be a pánik, a központi irányítás, a karantén és a kijárási tilalom. Az érzékek közül már csak a látás maradt meg. De idővel a karantén is megszűnik: már ki lehet menni az utcára, mert mindenki elkapta a betegséget. Tömegpánik veszi kezdetét, az emberek az utcákon menekülnek a fertőzés és egymás elől. Két mozgalom alakul ki: a fosztogatóké, akik már csak a világvégében hisznek, és azoké, akik „hisznek abban, hogy az élet megy tovább, vagy nem tudják, mi mást tehetnének”. A séf újabb értelmet talál a munkájának, hiszen szemet gyönyörködtető, új ételkülönlegességeivel vizuális örömet tud szerezni a többi érzékszervüktől megfosztott embereknek, így aztán nem hagyja abba – az epidemiológus munkája elvesztette az értelmét, miután a vírus teljesen kontrollálhatatlanná vált, ezért ő a világvégevárók táborához csatlakozik. Válsághelyzetben még fontosabbá válik, hogy a munkánknak legyen értelme, és hogy mindenki tisztában legyen a munkája értelmével. Ez a prioritások átrendezésének és a munkánkban való értéktalálásnak a képességét mutatja, ami szintén a reziliencia fontos eleme.

Végül eljön az utolsó fázis: sötétség ereszkedik a világra. Ám az élet az utolsó érzékszerv elvesztése, a megvakulás után is halad tovább, még ha nem is látja senki. A járvány súlyosbodásával párhuzamosan az emberek is fokozatosan egyre közelebb kerültek egymáshoz a globális közös tapasztalatnak és a prioritások átrendeződésének köszönhetően, és végül a két elidegenedett ember is egymásra talál. Azt látjuk, hogy a legsúlyosabb helyzetben felértékelődik a reziliencia egy újabb eleme: a kapcsolati kompetencia, az összetartozás és elkötelezettség.

A magunkra találás fázisai

A film fázisokban mutatja be a bezáródás folyamatát. Ha nem is pont ugyanezeket a fázisokat éltük át a való életben, de fokozatosan záródtunk be mi is. Ehhez hasonlóan a nyitás is fokozatos kell, hogy legyen, mert a fokozatosság segíti a változáshoz való alkalmazkodást. A filmben nem derül ki, lesz-e nyitás, végbemegy-e a fordított irányú folyamat. A valóságban úgy tűnik, már az ellentétes irányba haladunk, ha lassan is, de a nyitás útjára léptünk. Ám fontos lenne, hogy ha mindent kinyitunk, ne felejtsünk el közben mi magunk is „nyitva” maradni. Vezetőként törekedjünk rá, hogy minden munkatárs legyen tisztában a munkája értelmével, és egyéni, valamint szervezeti szinten is őrizzük meg és építsük tovább a transzformációs képességet és a kapcsolati kompetenciát. Ezekre a rezilienciát felépítő kompetenciákra nem csak egy esetleges újabb válsághelyzetben lesz szükségünk – akkor viszont nélkülözhetetlenek lesznek.

A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia 2020. június–júliusi számában olvasható. Az újság megrendelhető itt.

(Képek forrása: imdb.com)