Amikor a vezető nem vezet – egy óvónő története

Nem kiabált, nem alázott meg senkit nyíltan. Nem voltak durva beszólásai, és nem osztott igazságtalan büntetéseket. Mégis, pár hónap leforgása alatt az intézmény több mint öt dolgozója távozott. A módszere? Egyszerű: kerülte a konfliktust.

Ha nézeteltérés adódott a kollégák között, nem ültette le őket egy közös beszélgetésre. Ha valaki panaszkodott neki, azt mondta, amit az illető hallani akart. És ha mindkét fél külön-külön ment hozzá? Mindkettőnek igazat adott. Így a problémák nem oldódtak meg – egyre csak mélyültek.

A komoly problémákról – mint a pletykálkodás, az udvaron mobilozó óvónők vagy a rendszeres késések – hallgatott. Ehelyett a jelentéktelen apróságokról hosszan beszélt, mintha azzal leplezné, hogy valódi vezetői döntéseket nem hoz.

A feladatokat úgy osztotta ki, hogy nem volt különösebb terve vagy koncepciója a munkavégzés lehetőségeivel; amikor valamilyen feladatot el kellett végezni, mindig csak annyit mondott: „Valaki csinálja meg.” Ha senki nem vállalta, sértetten közölte, hogy cserben hagyták. És amikor a csapat kezdett szétesni, csak annyit mondott: „Én nem akartam vezető lenni.”

A vezetői tétlenség eredményeként a legnagyobb beszédtéma az óvodában nem a gyerekek fejlődése lett, hanem a kollégák viselkedése, ruházata, szokásai. A pletykák és intrikák elszabadultak, mert senki sem állította meg őket. A leglelkiismeretesebb dolgozók – azok, akik valóban a gyerekekért voltak ott – egy idő után inkább felmondtak.

A történet végén mindenki talált másik munkahelyet, de a valódi vesztesek a gyerekek voltak. Ők vesztették el azokat az óvónőket és dajkákat, akik törődtek velük, csak mert egy vezető nem mert szembenézni a problémákkal, nem mert segítséget kérni, és nem tudta elengedni a pozícióját.