Gyerekkori önmagunkra jellemzően úgy gondolunk, mint jelenlegi önmagunk kicsinyített mására. Ám ez rengeteg szempontból nem igaz. Az egyik legfontosabb különbség mai és kisgyermekkori énünk között, hogy 2–7 éves korunk között úgynevezett transzállapotban vagyunk. Agyunk a felnőttkori mindennapjainkban használt béta-frekvencia helyett théta- és alfa-frekvencián működik.
Ez egy ébrenlét és álom hátárán lévő, ábrándozó állapotot jelent, amelyben a valóság nem válik el élesen a képzelt világtól.
Ez egy szuperhatékony tanulási állapot: átlagban 1,3 említés alapján rögzítjük az információkat, amelyekkel találkozunk. Minden, ami körülöttünk történik, azonnal bekerül az „ilyen a világ” dobozunkba, legyen szó örömről vagy traumáról. És szüleink nap mint nap megpróbálják elérni szóval és tettel, hogy mi úgy viselkedjünk, ahogyan azt ők helyesnek érzik, és abban higgyünk, amiben ők.
Ez az összetett folyamat azzal jár, hogy olyan dolgokat is rögzítünk, amelyek nem minket építenek, hanem a szüleinket segítik abban, hogy könnyebben irányítsanak minket. Ezek pedig sokszor negatív hiedelmek, tanítások, amelyek alapsémaként beépülnek az életünkbe, és nem tudunk később sem másképp gondolkozni ezekről. Példák: „a felnőtt minden esetben jobban tudja, hogy mire van szüksége a gyerekeknek” vagy „inkább hálásnak kellene lenned a büntetésért, mert ez csakis a te javadat szolgálja”, esetleg: „ne sírj, a fiúk nem sírnak” kijelentések.
Generációk terheit cipeljük
Az igazán emberellenes XX. század minden európai családban bőkezűen osztotta a traumákat, amelyeket a 60-as, 70-es és 80-as években felnevelt férfiak és nők rendre megörököltek. Ez ellen védekezve a háborús generáció gyermekei a szocializmusban megtanulták elrejteni az érzéseiket, és súlyos páncélok mögé bújtak. Ugyanakkor a kapitalizmus sokszor piaci alapon kívánja meg tőlünk, hogy elrejtsük érzelmeinket.
Így érkezünk el a mához.
Egyre több vezető érti meg, hogy a régi páncélt valahogy le kellene tennie, és vállalnia kellene sebezhetőségét, ha valódi kapcsolatokat szeretne kialakítani másokkal.
Ugyanis ez a hosszú és boldog élet egyik feltétele. Ideje hát megtörni az évtizedek óta tartó szülői hipnózist. Az igazi szabadság ott kezdődik, amikor végre vállaljuk a felelősséget magunkért.
Az elmúlt években coach-ként olyan vezetőkkel, művészekkel, szülőkkel és házastársakkal foglalkoztam, akik vállalni akarják a felelősséget az életükért, és jó kapcsolatba akarnak kerülni végre önmagukkal, mert csak így lehetnek jóban másokkal és a világgal. Enélkül nem megy.
Delegálás és a szüleink
Amikor Jánossal, egy vezérigazgató kliensemmel először leülünk, a célunk az, hogy megfelelő vezetői célokat állítsunk fel számára. Úgy érzi, hogy jóval többet hozhatna ki csapatából, így azokat az akadályokat keressük, amelyek meghiúsítják ezt a célt. Az esete ismerős lehet: nehezen delegálja szuper ötleteinek a megvalósítását, így neki is túl sok marad, és a kollegák is nehezen tudnak bizonyítani. Hamar kiderül, hogy e belső akadályok kisgyermekkorban gyökereznek. Azért, hogy túlélje gyerekkorának érzelmi traumáját, az elfogadó anyai szeretet hiányát, János saját valóságszűrőt fejlesztett ki. Ez a szűrő nem engedi át a mindennapok valóságát, csak egyfajta módon láttatja önmagát és a világot: semmi sem elég. Ez a “NEM ELÉG” szűrő egyben azt is meggátolja, hogy János észrevegye az eredeti traumát. Üléseinken ezért ugyanazokat a gyermekkori kreatív kapacitásainkat használjuk, amelyeket egykor használtunk, amikor felépítettük belső világunkat. Így tudjuk felülírni a régi, negatív hiedelmeket.
De mi hasznunk származhat az eredeti trauma feltárásából? Nagyon is sok, ugyanis minden trauma magában hordozza a feloldást is.
A trauma magját a sebezhetőség adja: ha sikerül megismernünk és kapcsolatba lépnünk legbelsőbb traumáinkkal, teljesebb egésszé válhatunk.
Relaxációval a szabadságba
Minden nagy művész és élsportoló tudja, hogy a relaxáció kiemelkedően fontos a kimagaslóan kreatív teljesítményhez – ugyanúgy, ahogy a görcsös izmok ellazítása a kulcs az elengedéshez. Relaxált transzállapotban, amelybe ülésünk során János eljut, kapcsolatba tud lépni a benne élő állandó kritikus hangjával, aki szülei helyett is dorgálja őt a hétköznapokban, és emlékezteti arra, hogy a teljesítménye nem elég. Állandó jelenléte arra sarkall, hogy mindig jobban és többet próbáljunk meg teljesíteni abban a reményben, hogy hátha akkor több szeretetet kapunk. Jelenléte az önszeretet és önmegbecsülés hiányához vezet, gyakran meggátolva minket abban, hogy teljes szívünkből, feltétel nélkül szeressük hitvesünket vagy gyerekeinket, mert arra sarkall, hogy folyton tökéletesíteni akarjuk őket. János sosem tanult meg bízni magában – hogyan is bízhatna meg a munkatársaiban?
Sok olyan embert ismerek, akik úgy gondolják, sosem szabadulhatnak meg ettől a hangtól, sőt, én is így éreztem egykor. Pedig egy vezetett relaxáció keretében, amelyben a kliensek Jánoshoz hasonlóan szembenéznek ezzel a belső hanggal, ez sikerülhet. Ez a belső hang általában a mi ijedt gyerekkori énünk tovább élése, aki nem másra, mint szeretetre vágyik a legjobban.
A munka eredményeként János nyitni tudott a csapata felé, könnyebben ad ki feladatokat, változása a munkatársaira is hat, akik egyre nagyobb bizalommal fordulnak egymáshoz.
Az elengedés a tudat és a tudatalatti párbeszédéből származik, ahogy megnyitjuk a kommunikációt ép és sérült részeink között.
A továbblépés lehetősége ebből a csodálatos találkozásból fakad.
