Tökéletes(?) fiatalok – avagy a perfekcionizmus ellenszerének nyomában
“Maximalista vagyok”, “A munkámban mindig a 100 százalékot nyújtom”, ”Csak tökéletes feladatot adok ki a kezeim közül”. Képzeljük el, hogy HR-esek vagyunk, és egy állásinterjún halljuk ezeket a mondatokat egy pályakezdő jelölttől. Tökéletes pályázónak tűnik. De vajon tényleg az?

Felmerült már valakiben, hogy miért lehet káros a tökély állandó hajszolása, és hogyan betegíthet meg a perfekcionizmus tehetséges és tettre kész fiatalokat? Vajon mit érdemes tennünk, hogy időben megállítsuk a túlzott maximalizmus kialakulását?

Mi is a perfekcionizmus?

A perfekcionizmus egy olyan összetett személyiségjellemző, amely minden egyénben különböző erősséggel ugyan, de jelen van. Képzeljünk magunk elé egy skálát, amin jobbra-balra csúszkálunk életünk során. Mindenki egy kicsit – vagy nagyon – perfekcionista. Tehát az, hogy valaki perfekcionista, nem fekete vagy fehér. Az is lehet, hogy egy képzeletbeli 100-as skálán ma 72-es vagy, de pár év múlva mondjuk csak 64-es.

A tudományos cikkek legtöbbje háromféle perfekcionizmust különböztet meg: (1) önmagunkra irányulót (amikor magunktól várjuk el a maximumot, és rosszul érezzük magunkat, ha nem érjük el), (2) másokra irányulót (amikor a környezetünkben lévőktől várjuk el, hogy teljesítsenek tökéletesen, és igen kritikusak vagyunk velük, amennyiben ez nem sikerül) és az ún. (3) szociális perfekcionizmust (amikor úgy érezzük, hogy a társadalom 100 százalékot vár el tőlünk, és frusztráló, ha nem tudjuk ezt teljesíteni).

Mint azt minden pszichológiai témánál megszokhattuk, itt is igaz, hogy rengeteg tényező hatására formálódik valaki perfekcionistává: befolyásol a neveltetésünk (Hányszor hallottad gyerekként, hogy “rend a lelke mindennek”?), barátságaink, szerelmeink, munkahelyi élményeink (Volt valaha hibázást nem tűrő főnököd?). A legújabb – és talán legerőteljesebb – ilyen tényező a közösségi média.

A perfekcionizmus sötét oldala

Fontos leszögezni, hogy a perfekcionizmusnak lehetnek előnyös hozadékai is: például motiváltabbak és hatékonyabbak tudunk lenni, mint az átlag – ez mind magánéletben, mind munkahelyen hasznos. Ugyanakkor az életünk egyes eseményei és a minket érő folyamatos hatások szép lassan eltolhatnak minket azon a bizonyos “perfekcionizmus skálán” egy súlyosabb, akár kóros irányba.  

A túlzásba vitt tökéletességre törekvés számos pszichés megbetegedés melegágya. Csak hogy néhányat említsünk: evészavarok (anorexia, bulimia), depresszió vagy pánikbetegség. Mindegyikben központi szerepe van a tökély állandó hajszolásának: például az anorexia nervosában szenvedő betegek őrült magasra állítják a mércét maguknak, amikor próbálnak elérni egy olyan testideált, ami valójában irreális. A társadalom nagy része nem fog elmenni ezekig a végletekig, ám minden bizonnyal találkozik majd a következőkkel: alacsony önértékelés, a hibázástól való folyamatos félelem, magas szintű stressz, általános aggódás. 

Ezek mind olyan tényezők, amelyek meggátolnak minket abban, hogy teljes értékű életet éljünk: szabadok és önfeledtek legyünk. Gondolkodjunk el tehát időről időre: vajon mi hol állunk a perfekcionizmus skálán, és mit tehetünk, hogy ne vigyük túlzásba. 

A fiatalok betegsége

Számos tudományos és kevésbé tudományos cikk jelent meg arról, hogy ma a tökéletességre törekvés sokkal inkább jelen van az emberek életében, mint régen. Különösen a fiatal felnőttek esetében (Y generáció: 1980-1995; Z generáció: 1995-2010 között születettek). A perfekcionizmus három formája közül mindegyik, de leginkább a szociális – a mások által felénk támasztott – perfekcionizmus előfordulási aránya emelkedett. 

Kézenfekvő, hogy a médiának és közösségi médiának tulajdonítsuk ennek az emelkedésnek jelentős részét. Ugyanis mi történik nap mint nap a Facebook, Instagram, TikTok és YouTube világában? Órákat töltünk azzal, hogy mások gondosan beállított, kiválogatott, megszerkesztett fotóit és egyéb tartalmait nézegetjük. A szociálpszichológiából ismert társas összehasonlítás megállás nélkül zajlik bennünk: összemérjük magunkat másokkal, irreális következtetéseket vonunk le, és a magunk felé támasztott elvárásaink egyre csak gyűlnek. Lesz egy olyan végeláthatatlan “elvárás-listánk”, amit józan ésszel belegondolva nem tudunk teljesíteni úgy, hogy ne uralkodjon el rajtunk a kimerültség és a stressz.  

Vegyünk egy példát: Lujza pályakezdő fiatal, aki hónapok óta munkát keres. Emellett az Instagramot bújja napi 4-6 órában. Barátai, Kitti és Zsófi folyamatosan arról osztanak meg tartalmat, hogy milyen jól érzik magukat a munkahelyükön, milyen szuper a home office, mennyire izgalmas volt a pénteki céges buli. Lujza mit tesz el ebből magának? “Nekik sínen van az életük, beindult a karrierjük. Biztosan ügyesebbek, valamit jobban csinálnak, én kevesebbet érek náluk, hiszen se munkám, se izgalmas programjaim.” Lujza csak azt nem látja – hiszen a social mediában ilyesmiket nem illik megosztani –, hogy Kitti nem elégedett a szakmai fejlődésével, mert csak monoton és unalmas feladatokat bíznak rá, vagy hogy Zsófi állandóan túlórázik, és a magánéletére alig jut ideje. 

Halogató perfekcionisták

Ahogyan azt korábban érintettük, a perfekcionista egyének jól tudnak funkcionálni magánszemélyként és dolgozó emberként is. Például kifejezetten hasznos, ha kritikus gondolkodású és magas minőségre törekvő egyéneket tesznek olyan felelős pozícióba, ahol magas a mindennapi kockázat (lásd.: atomerőmű technikai vezetői). De nem szükséges ilyen messzire menni: a mindennapi céges prezentációk és riportok összeállítását is támogathatja bizonyos fokú tökéletességre törekvés.

Amikor viszont rendre azt halljuk munkatársainktól, hogy ők “maximalisták”, “csak a tökéletessel elégszenek meg”, jusson eszünkbe, hogy ez intő jel is lehet a velük való együttműködésben. Ugyanis azok, akik folyamatosan szeretnének megfelelni nagyon magas elvárásoknak (legyen az önmaguk felé támasztott vagy kívülről érkezőnek vélt), sok esetben nem készülnek el időben feladataikkal. A halogatás a perfekcionista ember sajátja, hiszen ki akarná “félkészen” beadni a tanulmányt péntekre, ha ki lehet csikarni a vezetőségtől néhány nap haladékot. Akit túlzott maximalizmus jellemez, kifejezetten szeret bíbelődni a részletekkel: ők azok az egyének, akik órákig képesek csiszolgatni egy Excel kimutatást, vagy újra leellenőrizni azt, amit már háromszor megnéztek.

Aki magasan perfekcionista, nehezen vág bele bármiféle változásba, rugalmatlan. Miért? Mert a perfekcionistáknak szüksége van a kontrollra, arra az érzésre, hogy ők irányítanak, és ők határozzák meg, mi történik velük. A maximalista ember szorongani kezd, és húzza a száját, ha kap egy olyan feladatot, hogy dolgozzon ki egy teljesen újszerű projektet, és kísérletezzen (pl. kisebb vállalkozásoknál gyakori a trial-error stratégia, ami kikészít egy maximalista embert). Nem könnyű velük együttműködni, ha kreatív, a jól bevált úttól eltérő ötletelést igényel egy munkafolyamat, hiszen nehezen élik meg, ha nem uralkodhatnak egy-egy helyzet felett. Ilyenkor bezárkózhatnak, túl hirtelen, esetleg makacsnak tűnő döntéseket hozhatnak, amivel nem viszik előre a közös sikert.

(...)

A cikk teljes terjedelmében elérhető az Üzlet és Pszichológia 2021. április–májusi számában. Az újság megrendelhető itt.