Több mint két éve fogalmunk sincsen, mi mozgatja körülöttünk a szálakat, és teljesen mindegy, miben hiszünk (istenek, angyalok, anyag vagy biológia), továbbra sem tudja pontosan megmondani senki, még a brókerek és a papok sem, hogy mi fog történni a jövő héten.

Ha menekülünk… 
Mire figyeljünk mégis, hogy magasan tudjuk tartani az energiánkat és stabilak maradjunk?
Ha a menekülést választjuk, akkor olyan dolgokkal foglalkozunk, melyek élményt adnak, és semmi közük a feszültségkeltő szituációhoz. Például az alkohol, (1,5-szeresével több alkohol fogyott Magyarországon karantén idején), sütés-főzés, utazás vagy a veszély elbagatellizálása. Szélsőséges menekülésnél az ember szenvedélybeteg lesz, és függővé válik a stresszcsökkentő tevékenységétől. A menekülő a jelenlegi stresszkeltő háborús helyzetben nem olvas újságot, nem néz híreket, a Covidról pedig azt gondolja, hogy nem veszélyesebb, mint egy gyenge influenza.

Ezzel szemben, ha támadunk…

Támadó üzemmódban információkat gyűjtünk, segítünk a menekülteknek, és bárkivel összeveszünk, ha kell, aki másképp gondolkozik, mint mi. A harcos közel megy a veszélyhez, proaktív, és már most megvan a terve arra, hogy mit csinál, ha ideér a háború. Covid idején bevásárolt tartós élelmiszerekből, és mindent fertőtlenített, ami a lakásba került.

Az egyik csoport menekül, és távol tartja magát mindentől, ami a stresszkeltő helyzettel kapcsolatos, a másik csapat minden eszközzel a veszélyhez közelít fejben vagy testileg. Mindkét megküzdési stratégia jó, amíg nem válik szenvedélyé, mert csökkenti a feszültséget és egyensúlyban tart. De ami most a világban körülöttünk zajlik, azzal hiába küzdünk, nem befolyásolhatjuk, csak túlélhetjük.

Két éve küzdünk

Két éve élünk mentálisan agresszív környezetben, és kell elhárítanunk a váratlan és ijesztő híreket, amikre nincsen kézzelfogható és használható válaszunk. Persze ha jobban megnézzük, korábban is volt mellettünk háború, és volt gazdasági válság, de talán nem éreztük ennyire a bőrünkön a hatását.
Vagy nem ennyien. Nincs kézzelfogható válaszunk arra, mi lesz, ha erősebb mutáns jön, vagy ha minket is elér a háború. Menekülünk és támadunk, de a stresszt igazi válaszok nélkül nem tudjuk ezekkel a viselkedésmódokat teljesen megszüntetni, a stresszhormonok dolgoznak. 

Kisgyerekkorban találkozunk először a halállal, gyakran meséken keresztül, amik az első ráhangolásaink a halálfélelem kezelésére. Aztán jön a kamaszkor, amikor a gyerekek már több összefüggést látnak, és először találkoznak azzal, hogy a szüleiknek igenis sok mindenre nincs válaszuk. Ez is rettentő ijesztő lehet. Ha ők nem tudják, akkor a világ nem is biztonságos.
Hol a világegyetem vége? Mi van a halál után? Ki néz ki a szemeink mögül?
Fiatal felnőtt korunkra megkapjuk az első nagyobb pofonokat, és megint szembesülünk vele, hogy a világ veszélyes. 
 

Majdnem belehalunk az első igazi szerelembe, vagy kiderül, hogy nem mindenki gondolja úgy, hogy mi vagyunk a világ legokosabb, legügyesebb emberei, nem vesznek fel a vágyott egyetemre, majd később nem választ ki a cég, amit kinéztünk.

 Ez mind-mind egy kisebb halál, amikor elveszítünk valamit magunkból vagy valakit az életünkből.

Mire középkorúak leszünk, egyre kézzelfoghatóbbá válik az elmúlás, és elkezdjük ténylegesen elveszíteni a hozzánk közel álló személyeket, nagyszülőket, szülőket, tanárokat, aztán jönnek a barátok, és végül megöregszünk és meghalunk mi magunk is. Szóval születésünktől kezdve trenírozva vagyunk a halálfélelemre.

Hogyan csináljuk, hogy ne betegedjünk bele a folyamatos stresszelésbe? Zen tudattal. A zen alaptevése és gyakorlata azt tanítja, hogy engedj el minden felesleges gondolatot, és legyél jelen.

(…)

Szívesen olvasnád tovább? Az interjú eredetileg az Üzlet és Pszichológia április-májusi számában jelent meg, melyet megtalálsz az újságárusoknál vagy megveheted digitális formában itt is.