hero
Kapcsolódom, tehát vagyok
Miért olyan megsemmisítő a nem válaszolás? A csend és a kapcsolódás hiányának frusztrációja pszichológus szemmel.

A nő a konyhapultnál állt, óvatosan szedegette ki a mosogatógépből a finom üvegből készült, törékeny poharakat. Majd egy pillanatra megállt, mélyet sóhajtott, arcát a kezébe temette. Így állt, kissé görnyedve, csaknem egy percig. Aztán letörölte a pultot, odacsapta a konyharuhát, és kiviharzott az ajtón.  

„Nagyon haragszol?” – kérdezte a kisgyerek, az ajtó melletti kisszéken gubbasztva. A nő a konyhapultnál állt, óvatosan szedegette ki a mosogatógépből a finom üvegből készült, törékeny poharakat. Majd egy pillanatra megállt, mélyet sóhajtott, arcát a kezébe temette. Így állt, kissé görnyedve, csaknem egy percig. Aztán letörölte a pultot, odacsapta a konyharuhát, és kiviharzott az ajtón.  

A fenti két szöveg az első mondattól eltekintve szó szerint ugyanaz. Ez az egy mondat azonban megváltoztatja a kontextust: míg az elsőben egy puszta cselekvéssort figyelhetünk meg, az utóbbiban ez a cselekvéssor interakcióban zajlik, mely üzenettel bír a kisszéken gubbasztó gyermek számára. A szövegben szereplő felnőtt látszólag nem kommunikált a gyerekkel. Nem szólt hozzá, nem ért hozzá, még csak rá sem nézett. Nem kiabált, nem veszekedett, úgy tett, mintha a gyerek ott se volna, mintha nem is létezne. Így fejezte ki, hogy haragszik rá. Nem aktív módon, szavakkal vagy tettekkel, hanem passzív módon, csendbe burkolózva. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy ha folytatnánk a történetet, ez a negligálás vajon meddig tartana, percekig, órákig, esetleg napokig.  

Amikor a csend fáj: passzív agresszióban felnőni

A csendbe burkolózás, a nem kommunikálás a düh kifejezésének csak látszólag enyhe formája. 

Hiszen azt is mondhatnánk, hogy a szövegben szereplő felnőtt viszonylag jól reagált, mert sem szóban, sem tettleg nem bántotta a gyereket. Valójában azonban nagyon is agresszív működésmódban üzemelt, amivel azt üzente a másiknak, hogy megszűnt létezni a számára. Ha egy gyerek ebben nő fel, ha sokszor és hosszú ideig kell megtapasztalnia ezt a fájdalmas csendet, hogy a biztonságot nyújtó felnőtt számára nem létezik, az megsemmisítő élmény. 

A „nem létezem” érzése kétségbeejtő, a legmélyebb egzisztenciális szorongást, a haláltól való rettegést mozgósíthatja. Ráadásul a kisgyerek helyzetéből fakadóan kiszolgáltatott, s pont annál keresne vigasztaló biztonságot, aki viselkedésével megsemmisíti. 

Ha a szülőm számára nem létezem, akkor valóban megszűnök létezni, hiszen ő táplál, ő nyújt biztonságot, ő véd meg, ha baj van.  

Könnyen tetten érhető, milyen nehéz elviselnie egy gyereknek, amikor semmibe veszik, ha bújócskát játszunk vele. Ha nem találják – a felnőtt akár rá is játszik arra, mennyire keresi, „jaj, nincs meg!” –, egy idő után előbújik, leleplezi magát. Ebben az egyszerű játékban is nehéz kibírnia annak a feszültségét, hogy elveszhet, hogy megszűnhet létezni a másik számára.  

Ha alapélménnyé válik a megsemmisüléstől való félelem, ez a felnőttkori kapcsolatokra is hatással lesz. Vannak, akik képtelenek elviselni az egyedüllétet. Ők a kapcsolatfüggők, akik a párjuktól való rövid különválást is szorongásként élnek meg. Nem érzékelik a határt önmaguk és a másik között, csak szoros együttlétben tudnak létezni, csak ez nyújt biztonságot. Szakítás után hamar új kapcsolatba kezdenek, mert a társ nélküli lét intenzív feszültséget vált ki belőlük. S vannak, akik ezzel ellentétben kerülik az elköteleződést, bennük a másoktól való függés vált ki szorongást. Ez azon az élményen alapul, hogy a másiktól való függés fájdalmas, ezért inkább elkerülik.  

Amikor levegőnek néznek

Ha kutakodunk az emlékezetünkben, biztos találunk olyan helyzetet, amikor egy számunkra fontos személy nem kommunikált velünk. Nem szólt hozzánk, percekig vagy akár napokig csendes sértettségbe vonult. Hiába próbáltunk kapcsolatba kerülni vele, nem vette fel a telefont, nem írt vissza, úgy tett, mintha megszűntünk volna létezni a számára. Ha fel tudjuk idézni az ehhez tartozó érzést, talán emlékszünk, milyen dühösek, kétségbeesettek vagy szomorúak voltunk miatta. Ami érthető, hiszen a passzív agresszió általában a fentiekhez hasonló negatív érzéseket vált ki.  

De hogyan értelmezhetjük, hogy akkor is frusztrációt élünk meg, ha a másik akaratán kívül nem kapcsolódik hozzánk? Például nem beszél jól a nyelvünkön vagy nagyothall, és többszöri próbálkozásra sem érti, amit mondunk. Vagy a gyenge térerő miatt szakadozik a vonal, s ezért nem hall minket. Vagy csak egyszerűen nem vesz észre a boltban.  

Ha nem feltételezünk szándékosságot, olykor akkor is dühösek vagyunk. Ha végiggondoljuk, észszerű magyarázatnak tűnhet, hogy a kapcsolódás sikertelensége önmagában frusztrációt okoz, függetlenül attól, hogy a másik fél szándékosan akadályozza-e a kapcsolódást vagy nem. A frusztráció mértéke függhet attól, hogy a gyerekkori tapasztalatok alapján mennyire vagyunk érzékenyek az ignorálásra. Ha volna bennünk egy ignoraméter, felteszem, azoknál sokkal élesebben működne, akik gyerekkorukban gyakran szenvedték el, hogy szüleik keresztülnéznek rajtuk.  

A kapcsolódás frusztrációja az álmokban

A technikai fejlődés a kapcsolattartás új formáit teszi lehetővé, s így a sikertelen kapcsolódáshoz fűződő frusztráció új szimbólumokat keres magának az álmokban. Ma az érintőképernyős okostelefonok világában álmunkban ez úgy jelenhet meg, hogy amikor hívni szeretnénk valakit, nem tudjuk feloldani a billentyűzárat vagy nem működik a telefon menüje. Pár évtizede, amikor az álmodó telefonálni akart, rendre elrontotta tárcsázás közben a számot, ezért újra és újra kellett kezdenie a tárcsázást, de a kapcsolat általában nem jött létre az álomban. Még régebben talán elrontották a címzést a borítékon vagy nem volt nyílás a postaládán? Akárhogy is, a kapcsolódás vágya valószínűleg egyidős az emberrel.  

(…)

Szívesen olvasnád tovább? A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia december-januári számában jelent meg, melyet megtalálsz az újságárusoknál vagy megveheted digitális formában itt is.