hero
Egy cikk, hogy aztán ki merj állni mások elé
Zihálva, kakaduszerű üvöltéssel, táncmozdulatokra hasonlító kéz- és láblóbálással szántotta végig a színpadot. Arca a futástól elvörösödött, ingén átütöttek az izzadságfoltok. A zene hangosan, dübörögve szólt, a hatalmas nézőtérről pedig csak áradt a biztató taps a céges logókkal világító LED-fal előtt „tornázó” szónok felé. Aki még néhányszor lelkendezve felugrott – nem éppen sportosan –, aztán megállt a pulpitusnál. Alig kapott levegőt. Majd belefogott a beszédébe, amely összesen négy szóból állt: „I love this company, yeah..!” (Imádom ezt a vállalatot, igen!). Steve Ballmer produkciója valamikor a 2010-es évek elején a Microsoft egyik bemutatóján esett meg, és azóta is látható a legismertebb videómegosztó csatornán, azzal a tekintélyt parancsoló címmel, hogy „Steve Ballmer megőrül.”

Nem kell megőrülni a sikerért

Nem, egyáltalán nem ilyen a jó nyilvános kommunikáció. Persze a különcöknek, a hírnév vadászainak, a gátlástalanoknak talán jó példa egy-egy ilyen eset, de többségünk nem olyan címmel szeretne megjelenni mások előtt, hogy éppen „megőrül”. Egy szenzációért kár elengedni az igazi hatóerőt. Márpedig éppen erről van szó: a jó nyilvános kommunikációnak hosszan tartó, mély hatása lehet másokra. Arról nem is beszélve, hogy gazdasági haszna is van. Ahogy Warren Buffet fogalmazott, „egyetlen olyan készség van, amelynek megtanulásával a saját értékünket ötven százalékkal növelhetjük – a kommunikációs készség”. Ráadásul a jó szervezeti kommunikáció húsz százalékkal növelheti a működési hatékonyságot, és jelentősen, akár hosszú távon is fokozhatja a munkatársi motivációt. 

Nem születünk jó kommunikációs készségekkel

Ennyi előnye mellett különös szépsége, hogy nem születünk jó kommunikációs készségekkel. Hogy tanulni, tenni, küzdeni kell azért, hogy fejlődjünk ezen a téren. Például a félelem enyhítéséért a mások előtt való megszólalástól. Minden harmadik ember tart attól, hogy kiálljon kisebb vagy nagyobb közönség elé, minden tizedik pedig bénítóan retteg, olyannyira, hogy képtelenné válik akár a megszólalásra is. 

A félelemlistákon első vagy második helyen szerepel a nyilvános kommunikáció fóbiája, általában megelőzve a halált… 

Ezért mondhatta Jerry Seinfeld humorista, hogy könnyebb egy temetésre koporsóban érkezni, mint a búcsúbeszéd szónokaként. Bármilyen sötét humor is ez, van igazságalapja. Tartunk attól, hogy mások hallgassanak ránk, miközben tudjuk, mekkora jelentősége van. 

Hiszen a kommunikációs készség az elmúlt három év valamennyi munkapiaci kutatásának tükrében benne van az első három legkeresettebb kompetenciában. Mindenhová kell, mindenkinek kell. Ezért is van az, hogy kevés önéletrajzból hiányzik ennek hangsúlyozása – valahol az idegennyelv-tudás és a hobbik közé beszorulva. Amekkora szükség van rá, éppen akkora a kommunikációs környezetszennyezés is, amelyben élünk. Megszoktuk, hogy sok gyenge prezentációt, ünnepi köszöntőt, szakmai és alkalmi előadást hallgatunk végig. Udvariasan unatkozunk, illemtudóan tűrünk. Sőt, tapsolunk. Ahogy a közönség, Steve Ballmernek. Tesszük ezt a rossz és magukat kevésbé fejlesztő beszélők javára, akik minden ilyen esetből arra következtetnek, hogy amit nyújtottak, elég. Nemcsak hogy elég, egészen jó is. Így tud „kultúrává” válni egy szervezetben a középszerű prezentálási stílus, sok közhellyel, rövidítéssel és kevés eredetiséggel. Ezért lesz hétköznapi vállalati élményünk a „fölösleges míting” és a munkát sokszor hátráltató „tréning”. És ez az a kultúra, amit a nagyobb, nemzetközi üzleti versenyben már akár igazi hátránynak is érezhetünk. Mindez pedig arra figyelmeztethet minket, hogy jól kommunikálni nemcsak lehetőség, hanem valójában kötelesség. 

Öt jó tanács, ha mások előtt szeretnénk előadni

Már csak azért is, mert kétszer olyan gyorsan olvasunk, mint hallgatunk. Egy perc alatt akár 300 szót is bekebelez a szemünk, míg a hallgatás kapacitása csak 160 szó. Vagyis sokkal több értelme van egy Shakespeare-színművet elolvasni, mint az előadást megnézni, legalábbis az időmenedzsment tekintetében. Hiszen feleannyi idő alatt magunkba tölthetjük a darab tartalmát, mintha színpadon látnánk-hallanánk. Akkor hát miért is adunk elő? Pont azért a többletért, amit a hangból, képből, tempóból, hangulatokból és érzésekből épülő kommunikáció ad a tartalomhoz, amit az itt és most élménye, az együttlét, a közös felismerések lendülete kínál. A jó nyilvános kommunikáció tehát nem információ, hanem történés. Valódi, változtató esemény, igazi kulcsképesség.

Mindebből kiindulva álljon itt most öt javaslat ahhoz, hogy a sok képzés mellett (vagy ellenére?) is legyen lelkierőnk és kedvünk mások előtt előadni.

  1. Legyünk magabírók! Nem, nem magabiztosak, az ember nem lehet mindig biztos magában. Hanem magabírók: olyan emberek, akik tudják, kik, vállalják ismereteiket és véleményüket, elviselik azt, akik, és ezért képesek nyitottak lenni másokkal. Magunkat bírjuk és másokban bízzunk!
  2. Legyünk nagyvonalúak! A megszólalástól való félelem egyik oka, hogy magunkra koncentrálunk, amikor másokhoz beszélünk. Arra figyelünk, hogy jó benyomást keltsünk – és megrémülünk ennek kockázataitól. Pedig akkor csökken a lámpaláz, ha a lámpán túlra figyelünk. Amikor arra koncentrálunk: mit adhatok a beszédemmel, mit nyerhet a közönség a prezentációmmal? A kommunikáció szó töve, a „munus” azt jelenti: ajándék. Ne sajnáljuk a közönségünktől, amire képesek vagyunk, adjunk, és ne csak magunkat. Mert az igazán jó előadás szolgálat, nem diadal.
  3. Koncentráljunk a kapcsolatra! A legsikeresebb nyilvános kommunikátorok a prezentációikra készülve soha nem azzal foglalkoznak elsőként (még másodikként sem), mit fognak mondani. Hanem azzal, hogy kiknek. Hogy mi lehet a közönségük pillanatnyi és hosszabb távú igénye, hogy mi lepheti meg őket és mi untathatja, hogy mit vihetnek majd haza abból, amit hallottak. Aki így közelít az előadáshoz, másként tagolja és közvetíti a tartalmat is.

(…)

Szívesen olvasnád tovább? A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia december-januári számában jelent meg, melyet megtalálsz az újságárusoknál vagy megveheted digitális formában itt is.