hero
"Diverzitás az, amikor mindenkit meghívunk a buliba, inkluzió pedig, ha fel is kérjük őket táncolni"
Noha alapvetően üzleti szereplőknek, HR-eseknek és vezetőknek írunk tartalmakat és szervezünk eseményeket, 2021. szeptember 9-én mégis egy olyan témának szenteltünk egy egész napos rendezvényt, amely nem csupán vállalati, hanem társadalmi jólléti kérdés. Kulcsgondolatok egymás elfogadásáról, a diverzitás és az inkluzió kérdéséről, valamint előítéleteink természetéről az Open Minded Companies konferencián előadó pszichológusok szemüvegén keresztül.

A vállalkozások és a cégek szerepe ma már jócskán túlmutat azon, hogy munkát és biztos megélhetést nyújtanak. Részt vállalnak a munkavállalóik, és ezáltal a tágabban vett közösségek, valamint az egész társadalom edukálásában és szemléletformálásában. Talán mindannyiunk társadalmi utópia-fantáziájában egy együttműködő, elfogadó és nyitott makroközösség idillikus képe jelenik meg. Az biztos, hogy arra még várnunk kell, hogy ez a fantázia valósággá váljon, de azért, hogy egyre közelebb kerüljünk hozzá, rengeteget tehetünk a jelenben is. Első lépéskent jó, ha megértjük, miért létezik egyáltalán előítélet, diszkrimináció és kirekesztés a világunkban.

A sebész dilemmája

Ahhoz, hogy pontosan átlássuk, hogyan és miként szövik át az életünket az előítéletek, és hogyan léphetünk fel ellenük egyéni és szervezeti szinten, a legjobb lesz, ha először elfogadjuk, hogy – Boross Ottilia, a PPK Pszichológiai Intézet oktatójának szavait idézve, – „előítéletek voltak, vannak, lesznek.” 

Az előítéleteken keresztül ismerjük meg a világot, ily módon elválaszthatatlanok az emberi működésünktől. Lényegében a világ legtermészetesebb dolgai, és mindannyiunkra jellemzőek. 

Bizony, kivétel nélkül valamennyiünknek vannak előítéletei. Ha azt gondolod, neked nem, akkor válaszold meg a következő dilemmát!

A sebész és a fia súlyos autóbalesetet szenvednek. Az apa a helyszínen életét veszti, a fiút kritikus állapotban kórházba szállítják, hogy életmentő műtétet végezzenek rajta. Amikor betolják a fiút műtőbe, a sebész felkiált: nem operálhatom meg, hisz ő a fiam. Hogyan lehetséges ez?

Lehet, hogy most változatos forgatókönyvek gyártásába kezdtél örökbefogadásról, esetleg egy szivárványcsaládról, de a válasz már-már fájdalmasan egyszerű: a sebész a fiú édesanyja. Ne csüggedj, ha nem erre a válaszra jutottál, ezzel nem vagy egyedül. Mivel általában több a férfi sebész, agyunk a sebész szó hallatán automatikusan ezzel a nemmel kapcsolja össze a foglalkozást. Így kímélve meg minket attól a fáradságtól, hogy megkérdőjelezzük az együtt járást és alternatív lehetőségeket, és konstruálásába fogjunk. De miért teszi mindezt agyunk?

A fenti kérdés megválaszolásával elvehetjük egy kicsit az előítéletek élét, hiszen nem minden skatulya eredendően rossz, sok esetben értünk vannak, minket szolgálnak. „Ha ránézünk egy székre, egyből tudjuk, hogy ráülhetünk, ha látunk egy almát, tudjuk, hogy ehetünk belőle, ha pedig egy kígyót pillantunk meg, tudjuk, hogy veszélyes. De mi lenne akkor, ha nem támaszkodhatnánk ezekre az előzetes ismeretekre? Ráülnénk a kígyóra, ennénk a székből és azt gondolnánk, hogy az alma veszélyes? Természetesen nem, de a kígyóval való találkozás esetén elég csak egyszer téves összefüggésre jutnunk, ha nem ugrunk el előle, az akár az életünkbe is kerülhet” – élt szemléletformáló magyarázattal az adaptív előítéletekről Boross Ottilia. 

Színre szín, számra szám – avagy hasonlóra hasonlót, ismerősre ismerőset

Mi ma már szerencsére nem, de őseink hajdanán valóban az életükkel fizethettek egy téves következtetésért.  Így elég hamar kialakult agyunkban az a leegyszerűsítő, valamint a gyors gondolkodást és döntéshozást lehetővé tevő működésmód, amely ma az előítéletek melegágyát képezi. Boross Ottilia hozzátette, az, hogy valamihez bizonyos jelentést társítunk messze túlmutat puszta előítéletnél. Ezek olyan adaptív, túlélést szolgáló stratégiák, amelyek nélkül nem éltünk volna túl. Hiszen aki a trópusokon nem félt a pókoktól, valószínűleg nem is adta át a génjeit.

„Bár már rég meghaladtuk a vadászat-gyűjtögetés-halászat időszakát, agyunk még mindig a prehisztorikus kor tájékán rostokol. Általában semmi sem az, aminek elsőre látszik, mi mégis zsigerien, tudattalanul is folyton azt keressük, ami beleilleszthető agyunk »formakirakó játékába« – emelte ki Szekeres Hanna Flóra, az ELTE PPK szociálpszichológiai tanszékének egyetemi tanársegédje és oktatója. – Elménk olyan akár egy doboz, melynek minden oldalán különböző alakú résekbe a megfelelő alakú formákat illeszthetjük be. Azt keressük, ami ismerős, ami illik a korábban kialakított résekbe. Az sem baj, ha nem passzol tökéletesen, mi akkor is beleszuszakoljuk vagy keresünk egy másik formát. A dobozt csak a legvégső esetben alakítjuk át.”  

Vagyunk mi – és van mindenki más

Ezek a leegyszerűsített gondolatok nemcsak a túlélésünk érdekében befolyásolják a viselkedésünket, hanem akkor is, ha valós vagy vélt módon azt tapasztaljuk, valaki más, mint mi.  

Különböző csoportok tagjaiként azonosítjuk magunkat, és máshogy ítéljük meg azokat, akik a saját csoportunkhoz tartoznak, és másként bánunk a külső csoport tagjaival. Ez a kategorizálás szintén evolúciós örökségünk, de az, hogy éppen hol húzódik a határvonal az egyes kategóriák között már kifejezetten önkényes.

 „Ha a magyar válogatott Portugália ellen játszik egy Eb-meccset, nem kérdés, hogy a magyaroknak szurkolunk. Ha a DVSC játszik a Ferencváros ellen, akkor Debreceniként valószínűleg inkább előbbi felé húz a szívünk. Ha tovább haladnánk, szépen sorjában mindig egyre szűkebb és szűkebb csoportokat alkothatnánk. Lehet, hogy valaki korábban az ingroup része volt, de könnyen az outgroup tagjává válhat. Az eltérő bánásmód lényege az észlelt különbség köztünk és a másik ember között” – magyarázta Boross Ottilia. 

Szekeres Hanna Flóra hozzátette, a feltételezett másság mellett az előítéleteket erősítheti egy csoport viselkedéséről levont torzított következtetés. A fehérek az afroamerikaikat évszázadokig szubmisszív szerepben látták, akik kemény fizikai munkát végeztek és énekeltek, zenéltek, hogy enyhítsek a rabszolgasággal járó testi-lelki terheket. És mit gondol ma általánosságban egy fehér egy feketéről? Tehetséges sportban és a zenében.

Tudatosságra és folyamatos diskurzusra van szükség

Bár az előítéletes gondolkodásmód veleszületett, tartalommal már a társadalom ruházza fel az öröklött skatulyákat. És itt irányul rá a reflektorfény a vállalatokra és a vezetőkre, akik képesek lehetnek felülírni ezeket. Hogy hogyan?  Az ELTE oktatójának válasza erre, hogy normaalakító többségként példával kell elöl járniuk.

Alaptermészetünknél fogva igazodunk a többségi véleményhez. Nem azt gondoljuk valósnak és igaznak, ami az, hanem amit a többiek annak mondanak. 

Ha a vezetők és a vállalatok közvetítenek bizonyos értékeket és ezeket be is tartatják a munkavállalóikkal, akkor a konformitásnak köszönhetően a tolerancia és az elfogadás válik az új normává.

(…)

Szívesen olvasnád tovább? A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia magazin legfrissebb számában jelent meg. Keresd az újságárusoknál, vagy rendeld meg ITT.