Vidékre utaztam tanácsadói konzultációra és neveltetésemből adódóan, ilyenkor mindig időben, jellemzően korábban érkezem. Ennek köszönhetően pillanatok alatt a recepción találom magam bőrülésből fürkészve a safety videot, a plakátokat, elolvasom a kifüggesztett tanúsítványokat x nyelven és azon monologizálok, hogy mit is jelent egy szervezet, hol vannak a megismerhetőség határai.
Az sem egyértelmű, hogy hol is kezdődik egy szervezet, hogy most haladok felé vagy már bent vagyok, azaz hol vannak a határai. Térben lehet beléptem a sorompón és átléptem egyes küszöbökön, forgókapun, de a social media tere, a branding és reputációs folyosókat lehet már átszeltem, észleltem észrevétlenül. Olyan előzetes információkkal jövök, amik egyszerre segítik és torzítják a szervezet megismerését.
Megalapozottnak tűnik az a kijelentés, hogy minden cégre jellemző, hogy racionális és egy sajátos üzleti logika mentén ismerhető meg. Ezt erősíti meg, hogy a legtöbb cégnek célja van, amit egyértelmű működési mechanizmusaik igazolnak és a kollégák racionális cselekvéseik és viselkedésük arra törekednek, hogy mind saját és mind a szervezet céljait többé-kevésbé el is érjék. Céljaikat mérhetővé teszik és pénzügyi teljesítményben fejezik ki, ami egyben a siker-sikertelenség nyelvezete.
Ami általánoságban elmondható, hogy minden cég egy jogi entitás, ahol a napi működés köteléke a formális és az informális kapcsolatok minősége, legyen az jogi, pszichológiai vagy éppen egzisztenciális.
A hierarchikus, hálózati működésben jelen vannak olyan írott-íratlan normák, elvárások, szabályzatok és „így szoktuk” elvek, nem anyagi entitások, hiedelmek, zsargonok, szakkifejezések, amik összessége kiadja a szervezeti kultúrát.
Bár a felsorolt szervező elvek és erők jellemzőek egy szervezetre, de sokkal inkább a kontinuitásuk feltétele, semmint a szervezeti identitásuk meghatározója. Minden, ami általánosságban jellemző egy szervezetre, általánossága okán nem teszi lehetővé a versenyelőnyhöz szükséges különbözőséget (competitive advantage). Érdekes jelenség az is, hogy a szervezeti általánosságok, azaz a hétköznapi működések nem igazán kívánnak magyarázatot, szemben egy szervezeti szerencsétlenséggel vagy eseménnyel (pl. baleset, gyászesemény).
Másfelől elmondhatjuk, hogy minden szervezet időbeni, ezért történeti, azaz elmesélhető. Ahogy beszélgetek emberekkel, mindenkinek van egy-egy izgalmas storyja, ami a szervezet működésére vagy a szervezet megélésére utal.
Ezeknek a storyknak közös eleme, hogy egyéni percepciókon és értelmezéseken keresztül mutatja be az egyének megélését, azaz törekszenek az objektivitásra, de az elmesélés természetéből adódóan mindig tartalmaznak a szubjektivitástól nehezen leválasztható stílus és tartalmi elemeket (személyes metaforák, zsargonok).
Tudjuk, hogy a szóbeliség nem pontos, de érezzük, hogy hűséges másolatai a vélt valóságnak. Az ember által elbeszélt szervezet története nem kronologikus, lineáris, időben másképp strukturált, ugyanis az elbeszélésben az emberi események relevanciái szegmentálják az időt. Bármennyire is egyformák a cégek kívülről, ezek a szervezetek mint ismeretlenek jelennek meg előttünk, különösen az elbeszélés útján felvetődő változatos perspektívák és értelmezési lehetőségek színessége miatt.
Tűnődésemben arra jutottam, hogy egy szervezet megismerése kikerülhetetlenül értelmezési feladat, ami önmagában nem kínál szervezeti diagnosztikát, hanem csupán narratívát. A kommunikáció és az emlékezés torzulásában nem adódik perspektíva, objektív nézőpont, ami igazolná, hogy egyik narratíva kiforrottabb, validabb, mint a másik. Felvetődik a kérdés, hogy dekomponálható-e a szervezeti identitás úgy, hogy eleve az emlékezés korlátain, képességein és hiányosságain keresztül filtereződik önmaga számára? Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az értelmezések során a relativizmus csapdájába csúszunk, ugyanis a szervezet szövetében a narratívák törekednek egy konszenzusos (racionális), a folytonosságot támogató egyensúlyra.
A megkapott sok-sok adat-alapú megközelítés és információ bár lehetőséget nyújt, hogy az ember a szervezetet atomjaira, fraktálokra, biteokra bontsa és részletesen kielemezze, de mindez nem engedi a jobb belátást, elemzést.
Minél távolabbról figyeljük a szervezet működését, viselkedéseket, cselekvéseket és azokat energizáló intenciókat, annál spekulatívabb az értelmezési megközelítés, minél közelebbről figyeljük a szervezet működését, annál valószínűbb, hogy értelmezésünk előfeltételezési nem engedik kialakítani az ellentmondásmentes objektivitást.
(Ennyiben a bevonódó megfigyelő is társszerzővé válik a narratívában - ez egy másik cikk). Ezek a dichotómiák folyamatosan jelen vannak és feszültséget generálnak a hétköznapjainkban, de kénytelenek feloldódni konszenzusokban, döntésekben, mivel az élet nem tud megállni.
A szervezeti valóságot (identitást) a közösség konstruálja, még akkor is ha ez a közösség kvázi-közösség (de ez szintén egy másik cikk). Egy olyan közösség, mely sorsközösséget vállal a szervezet történetében egy szociális térben. Az egyének mozgásával (fluktuáció) az értelmezés tere is változik, formálódik, ugyanis az egyén integráltan benne van a szervezeti hálóban, ami nem mentes a kapcsolatok, drámák, hatalmi viszonyok, sérelmek, együttműködések, vonzások és taszítások lélektani eseményeitől. Ezek az egyéni élmények nem elhatárolhatók a narratívák tartalmától, leltárától.
Kifelé menet az a gondolat kisért, amikor a recepciós rám köszönt, hogy bármennyire is nehezen hozzáférhető a szervezeti identitás black boxa, a mai sok dialógusnak nem csak szelepelési, feszültség csökkentő, hanem koherenciateremtő hozadéka is volt a szervezeti evolválódásban. A mai konzultáció egyik sikerének érzem, amikor a versengő értelmezéseket sikerül közösen kontextusba helyeznünk. Ezzel a metanarratívával léptem ki a szervezetből és gondoltam is rá, hogy visszaviszem nekik, hiszen ez a kognitív reprezentáció részben hozzájuk tartozik, ez az ő tulajdonuk, ahogy a visitor kártya is……
