„Ők az elsők, akiknek rosszabb lehet”
Mire megértettünk volna valamit a X-Y-Z generáció együttműködéséről, mire tisztáztunk volna egy csomó generációs konfliktust, jött a vírus, és összezilált mindent. Persze az is lehet, hogy előtte sem láttunk tisztán, csak most van mire fogni. Mindenesetre eljött a pillanat: a járvány kapcsán mindenki változást, paradigmaváltást, szembenézést vizionál, hát valódi generációs szembenézésre invitáltuk Szél Dávidot. A tanácsadó pszichológus és egyetemi oktató az elmúlt tíz évben Apapara című generációs blogjával vált ismertté, kíváncsiak voltunk tehát, milyen tanulságokkal lehet újraindítani a családi, munkahelyi többgenerációs rendszereket.

Akárhol is vetődjenek fel generációs kérdések, mindenki magától értetődően mantrázza, hogy soha ekkora különbség nem volt az egy időben élő generációk élettapasztalata között, mint most, és hogy emiatt a XXI. századba kódolva vannak a szinte feloldhatatlan konfliktusok. Ezt te hogy látod?

Én nem gondolom, hogy kiugróbbak lennének a generációs különbségek, mint bármikor korábban. Képzeljünk el egy 1930-as évek elején született, későbbi házaspárt, akinek a gyereke a punk korszakba születik bele, és míg ők Mozarton nőttek fel, a gyerek Sex Pistols-t hallgat. Nekem ez pont ugyanaz a helyzet, mint hogy az egyik kolléga még az irodai telefonhoz és a szobanövényes sarokhoz szokott, a másiknak már a telefonjában az élete, és a sarki kávézóból meetingel. A különbségek tehát szerintem se nem nagyobbak, se nem kisebbek, inkább az a szomorú, hogy az egymás megértése irányába vezető szemléletváltásban nincs érdemi, pozitív változás, sőt! Mind a közoktatásban, mind a legtöbb család életében mintha egyre kevesebb idő lenne arra, hogy különböző, egymás mellett megférő szempontokat villantsunk fel, hogy beszélgessünk és megértsük: az én cselekvésem a másikban okoz valamit, a zsigeri ítélkezés helyett először érdemesebb belehelyezkedni a másik fél helyzetébe. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy szerintem egyre többen vesztik el a képességüket, hogy értelmezzék a saját privilegizált helyzetüket, és felfogják, hogy a társadalom nem egységes.

„Hát, ha én meg tudom venni az egészségesebb sonkát, ezek miért csipszet zabálnak, és miért híznak el?” „De hát, ha fáradtak vagytok, miért nem vesztek ki szabadságot, miért nem utaztok el valahova? Ja! Hogy nincs pénzetek… Ne már!” Bizonyos szint fölött kezd teljesen eltűnni a reflektivitásra való törekvés, bizonyos szint alatt meg nincs meg az a kognitív és érzelmi rugalmasság, ami ezt lehetővé tenné. Illetve van még egy gyakori értelmezési hibánk is, ami megnehezíti egymás megértését: hogy összekeverjük a korrelációt (amikor két dolog együtt mozog, de nincs köztük ok-okozat) és a valódi ok-okozati viszonyt. Az egykori egyetemi pszichológia tankönyvünkben volt erre egy szemléletes példa. Egy francia kisvárosban rengeteg az aszfalton a felhólyagosodás, és rengeteg gutaütés éri az embereket. Minél több az aszfalthólyag, annál több a gutaütés, és minél több a gutaütés, annál több az aszfalthólyag. Ez a korreláció: együtt járnak, de nincs ok-okozati viszony. Az ok ebben az esetben a Nap. Olyan erős a napsütés, hogy egy időben okoz rengeteg aszfalthólyagot és gutaütést. Ha rávetítjük ezt a generációs együttműködésre: azért ordít velem, mert hülye kamasz. Igen, de talán inkább azért, mert nincs igazam, mert nem vagyok hajlandó megérteni az ő valóságát, és mivel hülye kamasz, nincs még más kifejezési eszköze, mint az ordítás.

Viszont ha jól értelmezem, amit mondasz: adott jelenleg egy olyan 40-60 év közötti generáció, akik épp apa, illetve közép- és felsővezetői pozícióban vannak, akik anno sem a közoktatásban, sem a baby boomer szüleiktől nem kaptak jó együttműködési mintákat, és közülük sokan már a reflexiós képességüket is elvesztették. És pont nekik kellene szót érteni a kamasz gyerekükkel, és/vagy jó munkatárssá képezni a 25 éves „Z” generációs belépőt. Nem mondom, hogy reményteli a helyzet…

De nem is lehetetlen. Most is azért beszélgetünk itt, mert elindult a felismerés fázisa, amiről nem győzöm hangsúlyozni, hogy óriási lépés. Aztán jön a megvalósítás, rengeteg hiba és buktató, aztán az egyre kevesebb hiba, és az egyre jobb rendszer. Én gyártottam egy egyelőre még nem validált modellt, ami remélem, segítségül szolgálhat az elinduláshoz, illetve a dolgok átértelmezéséhez: ez a HIMF-modell. Hitelesség, illeszkedés, minőségi-mennyiségi idő és felülemelkedés. Hadd kezdjem a jelenlegi téma szempontjából inkább hátulról: felülemelkedés. Ez arról szól, hogy vajon el tudom-e fogadni más emberek viselkedésének az érvényességét, kilépve a saját egocentrikus világképemből. Ha a parkon áthaladva azt látom, hogy a fiatalok bluetooth-ról ordíttatják a zenét, akkor el tudom-e fogadni, hogy az ő helyzetükben ez egy érvényes dolog. És nem azért, mert én is voltam fiatal, és csináltam ilyet, hanem akkor is, ha anno nem csináltam. El tudom-e fogadni az ő viselkedésüknek a létjogosultságát?

(...)

Az utolsó szempont önmagáért beszél: a másikkal eltöltött, és az ő igényei szerint megválasztott minőségi/mennyiségi idő. Egyébként, ha már az időnél tartunk. Szerintem általános jellemző a generációs konfliktusokban, hogy az idősebb generáció látja a saját idejének a múlását, miközben azt is látja, hogy a fiatalabbak ennek az időnek az elején járnak, és ettől szorongani kezd. A szorongást pedig az adja, hogy versenyként értelmezzük ezt a helyzetet, ami teljes tévedés. A generációk ugyanis nem versenyeznek egymással! Egy emberöltőn belül egy világban élünk, ezt a világot közösen kell működtetnünk, tehát csapattársak vagyunk.

(...)

Mindenkire szükség van, mindenkinek van hozzáadott értéke, minden tudásnak van létjogosultsága. A feladatunk vezetőként/szülőként felmérni: hogy melyik részét használjam a másik ember tudásának, hol és mikor, és egyáltalán: jól használom-e ezt a tudást. Erről jut eszembe: nem tudom, hogy hányan nézik, én imádom a most futó New Amsterdam című kórházsorozatot, mert tele van out of box megoldásokkal. Az egyik részben van egy nagyon idős főorvos, aki mindenáron műteni akar még, és egy fiatalabb, aki el akarja tiltani a műtétektől, mert már nem megbízható. És egyszer csak rájönnek, hogy ennek az orvosnak a tudása már nem a kezében, hanem a fejében van. Persze a prof eleinte megsértődik, amikor ez explicit megfogalmazódik, de aztán ő is rájön: iszonyatosan értékes, és a fiatalabb orvos által is elismert az ő tudása, amire továbbra is szükség van, műteni viszont műtsön az, akinek nem remeg a keze. Az alapkérdés az, hogy mindenáron le akarom-e győzni a többieket, vagy tudok folyamatosan tanulni, és tudást átadni. Szerintem azok boldogulnak, akik mernek tanulni, és elhiszik, hogy a tudásmegosztással ők maguk nem lesznek kevesebbek.

Eddig a jó irányokról, meg a megoldásokról beszéltünk, de van bennem egy kisördög, érdekelne, hogy szerinted mivel lehet tökéletesen elrontani? Hogyan lehet kezelhetetlen gyereket, használhatatlan fiatal kollégát „nevelni”?

Úgy, ha hülyének nézem, ha lenézem, ha azt gondolom, hogy semmit nem tud a világról, és ha féltem tőle a saját hatalmamat. Igen, talán ez az utóbbi a legfontosabb. Fel kell ismerni, hogy az irányukban, sőt: bármelyik másik ember irányában mutatott viselkedésemben mi a projekció. Van-e esetleg olyan, magammal kapcsolatos nem elfogadott tulajdonságom, jellemvonásom, amit rávetítek a másik emberre, és emiatt nem tudom őt elfogadni. Tudod, egyébként mi a furcsa? Hogy a mostani tizen-, huszonéves tehát „alfa és Z” generáció lehetnek nagyon hosszú idő után az elsők, akiknek rosszabb lesz, mint az elődeiknek. A második világháború óta eltelt időszak Európa aranykora, jóléttel és békével, természetes volt, hogy a következő generációknak mindig egy picit jobb lett. Az én fiatalságom például utazgatásokkal telt, a világ megismerésével, minden kinyílt, minden elérhetővé vált. Most meg itt a COVID, a világszintű bezárkózás, az álhírek özöne, a klímakatasztrófa előjelei… Tíz éve még irtózatosan irigyeltem a mostani fiatalokat, Erasmus, internet, világpolgárság – most már a legkevésbé sem. Ráadásul, ha dühösek és követelőzők, a legkevésbé sem hibáztathatjuk őket. Jótékonyan elfelejtjük, hogy ezt a generációt mi hoztuk létre. Mi magunk mondtuk nekik, hogy mindent lehet, akkor miért csodálkozunk, hogy mindent akarnak? Mi tanítottuk meg őket a türelmetlenségre, hiszen egyre gyorsabb internetet hoztunk létre. Mi nem tanítottuk meg nekik a késleltetés képességét azzal, hogy mindent egyből megvettünk, amit kértek. Akkor miért csodálkozunk, hogy egyből nettó 400-zal akarnak kezdeni? Nem a derült égből, nem a Marsról érkeztek ezek az elkényeztetett gyerekek.

Kérdés, hogy lehet-e változtatni egy kialakult működési szabályrendszeren. Ha az elején elfelejtettünk dolgokat tisztázni, lehet menetközben szabályt módosítani? Azt mondani: na jó, eddig ez volt, mostantól máshogy lesz…

Lehetni lehet, de fel kell készülni, hogy irtózatosan kemény munka. Minél régebbi a rendszer, annál nehezebb, mert a struktúrák, dinamikák beégnek. Nyilvánvaló, hogy az ötéves gyerekemnél könnyebb változtatni a szabályokon, mintha a tizenkét évessel kezdek el újra az alapműködésünkről beszélgetni. És tudomásul kell venni, hogy egy változásban mindenkinek változni kell. Olyan nincs, hogy változzon az állomány, most már vegyenek vissza a fiatalok, de én mint vezető vagy szülő, én már bölcs és érett vagyok, nekem nem kell változni. Olyan nincs, hogy ők kevesebbet kapnak, de én továbbra is mindent megveszek magamnak. Az reménykedjen változtatásban, aki hajlandó magán is változtatni, és hajlandó őszintén, felnőtt módra kommunikálni. Egy változásban fontos, hogy elmondjuk, hogy miért gondoljuk fenntarthatatlannak az eddigi rendszert, miben kéne változni, és fontos, hogy a változás minden szereplője beszélhessen az érzéseiről, elmondhassa, hogy az neki most rossz vagy fáj. Nem mellesleg a vírushelyzet megtízszerezte ezeknek a beszélgetéseknek a fontosságát. Sokan konkrétan gyászfolyamaton mennek keresztül, különösen a kamaszok, akiknek el kell gyászolnia, hogy el sem jöhetett az, amit annyira vártak, hogy eljöjjön. Ezekben az időkben mindennél fontosabb a kényszeres megoldáscentrikus álláspont elengedése.

(...)

Névjegy:
Szél Dávid, 40 éves, tanácsadó szakpszichológus, egyetemi oktató, diplomáit 2008-ban és 2011-ben szerezte az ELTE Pszichológia Karán. 2 gyerek édesapja, az Apapara, a Túl a parán, és az Útközben – Egy életközepi válság Skype-terápiája című nagysikerű könyvek szerzője, aki szabadidejében legszívesebben evez, és az erdőben sétálgatva zenét hallgat.

Az interjú teljes terjedelmében elérhető az Üzlet és Pszichológia 2021. április–májusi számában. Az újság megrendelhető itt.