hero
Maszkok mögé zárt titkaink
A Covid–19 világjárvány okozta számos változás egyike, hogy egy-egy hullám erősségétől függően a tanúknak és a pereskedő feleknek arcmaszkot kell viselniük a bírósági eljárás során. Első ránézésre kézenfekvőnek tűnik, hogy a kötelező maszkviselés megnehezíti a bírók és ügyvédek számára a szavahihetőség értékelését, hiszen a maszk megakadályozza a nonverbális jelzések érzékelését. A helyzet azonban érdekes módon ennek éppen az ellenkezője!

A kormányok által világszerte a Covid terjedésének megfékezésére tett intézkedések közül talán az egyik legtöbb vitát kiváltó és a társadalmat megosztó lépés a maszkviselés kötelezővé tétele egyes társadalmi helyzetekben. Bár a lépés indokoltságát illetően lehetnek viták közöttünk, tény, hogy a maszkkal takart arcok – az éppen aktuális hullám erősségétől függően – mára a mindennapjaink részévé váltak. Az arcmaszk kötelező viselésének az igazságszolgáltatásra gyakorolt hatása azonban eddig viszonylag kevés figyelmet kapott. Egy világjárvány idején a kötelező maszkviselés előírása az ügyvédek, tanúk és más peres felek számára a tárgyalóteremben marginális problémának tűnhet, de figyelembe véve, hogy a maszkviselés hatással van a jogi döntéshozatalt nagymértékben befolyásoló kognitív folyamatokra is, a téma okkal tart igényt a figyelmünkre. 

A tárgyalóteremben történő kötelező maszkviseléssel kapcsolatban felmerülő legfőbb aggodalom az, hogy a maszk nehezebbé vagy adott esetben akár lehetetlenné is teheti a bírók és ügyvédek számára a tanúk és egyéb peres felek szavahihetőségének értékelését, illetve a megtévesztő viselkedésre (hazugságra) utaló nonverbális jelek érzékelését. A szavahihetőségre vonatkozó értékelések pontossága pedig értelemszerűen hatással van a bírósági eljárás kimenetelére, hiszen a bíró a jogi döntéshozatal során tudatos és tudattalan mechanizmusokon keresztül következtetéseket von le a tanúk vagy peres felek karakterével és az általuk tett nyilatkozatok megbízhatóságával kapcsolatban. 

Mielőtt azonban elmélyednénk a témában, érdemes néhány gondolatot szentelnünk a hazugság felismerésével kapcsolatos tudományos eredményeknek.

Egy súlyos tévhit nyomában 

A megtévesztéssel kapcsolatos, mára már meglehetősen kiterjedt szakirodalom alapján egyértelműen kijelenthetjük, hogy nemzetiségtől függetlenül az emberek szinte kivétel nélkül úgy gondolják, hogy a nonverbális viselkedés és a nonverbális jelek árulkodnak a megtévesztésről. Egy 2010-ben a Global Research Team által világszinten elvégzett kutatás eredményei szerint a legnépszerűbb hiedelmek ezzel kapcsolatban, hogy a hazugság nonverbális jeleként értékelhető, ha a megtévesztő fél kerüli a tekintetünket vagy elkapja a tekintetét, továbbá az is, hogy az arckifejezésekből vagy az akaratlan mozgásokból (lábmozgás, kéztördelés) a hazugságra lehet következtetni.

Bár a fenti hiedelmek Albert Mehrabian 1960-as években végzett kutatásaiból és azok félreértelmezéséből származnak, a filmipar és a popkultúra is igen sokat tett azért, hogy ezek a tévhitek még jobban elterjedjenek a köztudatban. Mára már egyikünk számára sem ismeretlen a bűnügyi tévésorozatok szuperprofilozó karaktere, aki a gyanúsítottak önkéntelen testbeszédét és arcának mikromozgásait tanulmányozva leplezi le a hazugságot, és lássuk be, némiképp érthető is, hogy Hollywood meglátta és kiaknázta a tévhitben rejlő végtelen dramatizálási lehetőséget. Valószínűleg nagyrészt ennek is köszönhető, hogy az emberek szisztematikusan úgy vélik, hogy a testünk és az arcunk sokkal többet árulkodik a megtévesztésről és a hazugságról, mint az, amit mondunk, vagyis a verbális tartalom.

Hartwig és Granhag ezt a mélyen gyökerező és alapvetően hibás hiedelmet viselkedésfókuszú torzításnak (demeanor bias) nevezték el, ami arra utal, hogy az emberi viselkedés megfigyelői tévesen azt feltételezik, hogy sokkal inkább megbízhatnak a nonverbális jelekben, mint a verbális tartalomban, amikor megpróbálják megítélni valaki szavahihetőségét.

Ezzel a hiedelemmel ellentétben az igazság az, hogy a nonverbális jelek alapján történő hazugságfelismerés pontossága mindösszesen 50,35% (lásd Bond és DePaulo 2006-os kutatását a témában). Ez a szám körülbelül a véletlenszerű találgatás (50%) szintjének felel meg, tehát 

nem túlzunk, amikor azt állítjuk, hogy a nonverbális jelek alapján történő hazugságfelismerés hatékonysága népszerű mítosz csupán. 

Ehhez képest a kutatások mára egyértelműen bebizonyították, hogy a hazugság felismerésében sokkal hatékonyabbak lehetünk, ha a verbális tartalomra koncentrálunk (lásd DePaulo és munkatársai 2003-as, továbbá Vrij és munkatársai 2019-es kutatási eredményeit). 

Maszk a tárgyalóteremben – meglepő kutatási eredmények 

A fent tárgyalt tévhit azonban sajnálatos módon megtalálta az útját az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Kanada tárgyalótermeibe is: ezekben az országokban ugyanis több olyan döntés született, amely megtiltja a tanúk számára a vallási okokból használt arcfátyol (niqab) és fejfátyol (hidzsáb) viselését tanúvallomáskor. Az indokolás egyértelmű: a megtévesztés felismeréséhez a bíróknak szükséges a tanúk arcát látni. 

2016-ban egy csapatnyi kognitív pszichológus (Leach és munkatársai) úgy döntött, empirikusan tesztelik, hogy indokoltak-e ezek a döntések, és valóban akadályozzák-e az arcfátyolok és fejfátyolok a hazugság felismerését. A kísérletük során lemodelleztek egy bírósági tárgyalást, és a női tanúkat játszó alanyokat arra utasították, hogy hazudjanak vagy mondjanak igazat a tanúvallomásuk során. A női tanúk arca a tanúvallomás során vagy fedetlen volt, vagy arcfátyol, illetve fejfátyol takarta őket. Egy kanadai egyetem kétszáztizenkét hallgatója (138 nő, 94 férfi) kapta a bírók, illetve az esküdtszék szerepét: ők meghallgatták a tanúvallomásokat, majd arra a kérdésre válaszoltak, hogy a tanúk igazat mondtak-e vagy sem. 

Az eredmények azt mutatták, hogy a bírók és az esküdtszék pontosabban felismerte a megtévesztést és a hazugságot az arcfátyolt és fejfátyolt viselő tanúk esetében, mint azoknál, akik nem viseltek fátylat. Vagyis a kutatók nem találtak bizonyítékot arra, hogy a tanúk által viselt fátyolok negatívan befolyásolnák a tanúk hitelességének megítélését. Figyelemre méltó, hogy Leach és munkatársai megismételték ugyanezt a kísérletet kanadai, brit és holland alanyokkal, és ugyanerre az eredményre jutottak. 

(…)

Szívesen olvasnád tovább? Az interjú eredetileg az Üzlet és Pszichológia április-májusi számában jelent meg, melyet megtalálsz az újságárusoknál vagy megveheted digitális formában itt is.