Hol kezdődött minden?
Születésünkkor egy kis virágoskerttel születünk. Ez a mi kis szeretetkertünk. Attól függően, hogy a szüleinktől, nevelőinktől, gondozóinktól, tanárainktól, számunkra fontos, közel álló emberektől milyen bánásmódot kaptunk, miben növünk fel, kihatással van a lelkünkre. Kihatással van a személyiségünkre, másokhoz és saját magunkhoz fűződő viszonyunkra.
Valakinek ez a szeretetkert egy csodásan, az év 365 napján virágzó kert, tele olyan növényekkel, amelyek az év minden napján virágoznak, még akkor is, ha sokáig nem süt a nap vagy nem esik az eső vagy sokszor borús az ég felettük, netán fagyos az idő. Ők azok, akik minden szeretetet, minden törődést, figyelmet úgy, annyit és abban a formában kapták meg, amire szükségük volt. (Vagy már az önismeret olyan fokán vannak, hogy mindezt saját maguknak is meg tudják adni, de erről majd később beszélek, most a kiinduló pontot, „a hozott anyagot” vizsgáljuk.)
Másoknak nem sikerült olyan tökéletesen a kezdés. A kiskertjük egy részén a virágok letaposva, elhervadva. A másik részét lehet, hogy már be is hintették sóval, mert nem akarnak több virágot, hiszen azt tapasztalták, ha ki is virágzott ott valami, akkor azt eltiporták, fájdalmasan, könnyek között és azt tanulták meg, hogy inkább már nem is akarnak virágot növeszteni, mert az fájdalmas. A jó után biztos, hogy rossz jön. De azért még titkon bíznak, egy pici részt meghagynak, mások és sokszor saját maguk elöl is jól elrejtve.
Megint másoknak esélyük sem volt a virágoskertre, mert minden virágjukat csírájában elfojtották.
Így indulunk neki a „nagybetűs” életnek
Az első 18 évünkben, de leginkább 12-13 évünkben kialakítjuk a saját kis megküzdési stratégiánkat. Látjuk a szüleinket, gondozóinkat, másoljuk ugyebár, később a barátaink lesznek ránk nagy hatással és persze ott van a kis szeretetkertünk is. Minden ember vágya, hogy ez a kert virágozzon. Ezért pedig mindent megteszünk.
Aki azt tapasztalta gyerekként, hogy akkor öntözik a virágait, ha jól teljesít, akkor ő mindig, mindent meg fog tenni azért, hogy jó eredményeket hozzon. A legjobb legyen. Bármi áron. A legjobb tanuló, a legjobb sportoló. Később a legjobb munkaerő. Felvesz egy álarcot. A mosoly álarcát. Mindig, minden rendben, nem akar senkit sem terhelni az ő „gondjával”, ő persze mindenkit meghallhat és mindenkinek segít, de ő maga nem kér segítséget, mert az a gyengeség jele. És neki erősnek kell lennie, teljesítenie, mert akkor lesz szerethető. Gondolja ő. Határok? Ugyan már! Nincsennek. Nemet mondani? Képtelen. Mert a program tudattalanul ott fut a fejében! „Csak akkor vagy jó, ha teljesítesz! Aki pihen, az lusta! Aki nem segít, az rossz! Nem fog senki sem szeretni, ha nem vagy tökéletes. Meg különben is. Mit fognak rólad gondolni, ha nem segítesz! Ha határokat húzol! Ha nemet mondasz!”
Mások szavai, mások elvárásai, mások hozzánk való viszonya a mi szavaink, mi elvárásaink és saját magunkhoz való viszonyunk lesznek. És ott zakatolnak minden percben a fejünkben, ott vannak minden tettünkben, döntésünkben, tudattalanul. Már a saját hangunkon halljuk őket.
Kifele csillogás, belül szépen, lassan, de nagyon is biztosan elkezd az ember haldokolni.
Az ember pedig olyan, hogy nem hisz. Nem hiszi, hogy ennek ára van. Azt gondolja, hogy mert évekig, évtizedekig elélt ezzel a hozzáállással, ezt bármeddig lehet művel. Nem hiszi, hogy ennek bizony egyszer véget vet az élet. Sőt, nem is gondolja, hogy ez hozzáállás lenne. Azt hiszi, hogy ő ilyen személyiség. Ez benne a legfélelmetesebb. Ilyenné vált, mert ezért kapta a szeretet morzsákat…. De ez nem ő!
Lassan kezdődik, alig észrevehető jelekkel. Kicsit fáradtabb kezdesz lenni. A terhelés, a tempó ugyanaz, de már zárt ajtóknál nem pörögsz. Nem mosolyogsz. Legyintesz, hogy ugyan már. Majd alszok. De ha alszol, akkor haszontalan vagy… Tehát beindul egy láncreakció. Egyre fáradtabb kezdesz lenni, ez egyre jobban frusztrál és egyre többet vársz el magadtól….
A következő fázis a motiválatlanság. Nincs kedved már a megszokott dolgaidhoz…. Nem akarsz pörögni, kifelé még megvan a maszk, de már ott is repedezik. Egyre többet vagy beteg. Megfázás, köhögés, láz, egyre többet hiányzol a munkahelyeden is. Kevesebbet bírsz. Kevéssé vagy terhelhető. Kifakadsz a legkisebb kritikára is. Másra fogod. Az időre, a tavaszra, a gyerek megint nem aludt.
De még mindig tolod, mert ezt várod el magadtól. Szabadság alatt is dolgozol. Aztán egy nap ott állsz a piros pálya tetején, síléccel a lábadon, neked, mint kezdő síelőnek, ne mondja meg senki, hogyan gyere le a jeges sípályán. Veszel egy nagy levegőt és azt mondod, „Csak ezt is éljem túl…” De az élet máshogy akarja és azt mondja, hogy „barátom, ezt most nem túlélni, hanem megélni fogod…” Esés, a léc nem oldódik le, a léccel együtt pörögsz, hallasz egy pattanást, amit soha nem felejtesz el, és a következő pillanatban már a hegyről egy mentőszán hoz le. Törés szerencsére nincs, de elszakadt a keresztszalagod. Két hét múlva műtét. Még el sem múlt az epidurális hatása, te már eldöntöd, hogy még keményebben fogsz dolgozni, mert puhány vagy, elpuhultál…. A rehab alatt kapsz egy pánikrohamot, amikor megfogalmazod, hogy mégsem szeretnéd az álmodat megvalósítani, mert túlvállaltad magad. A felismerés pillanata sokkoló, de egyben gyógyító is.
Mert bár beismered, hogy kiégtél, hogy nem tudsz többet adni, hogy lenulláztad magad, ez egyben fájdalmas is. Beismerni, hogy elbuktál. Akkor annak fogtam fel. Bukásnak. De itt indult el egy 2 + 3 évig tartó folyamat, amiben volt útkeresés, válás, új lakás, új éltet, új munkahely. Rengeteg hullámhegy, mégtöbb hullámvölgy, sírás, kilátástalanság, feszültség és persze nevetés is.
Mi az, amit tanultam ezalatt az idő alatt?
- Megtanultam, hogy először magamat kell szeretnem és csak utána tudok másokat. Ezt még az alkaromra is tetováltattam, hogy mindig emlékeztessem magamat. Ma már oda tudok a tükör elé állni és mindenféle kényelmetlenség nélkül kimondani, hogy magamnak, hogy „Szeretlek!” Még akkor is, ha egész nap tévét néztem és chipset ettem.
- Megtanultam magamat választani. Ebből kifolyólag nemet mondani. Határokat húzni. Rájöttem, hogy ettől nem vagyok kevéssé szerethető. Sőt! Magasabbra értékelem magam, így másik is jobban értékelnek, mert minden belőlem indul ki!
- Megtanultam hallgatni a belső hangomra. Arra, hogy mit súg a lelkem, mit súg a belsőm.
- Tanulom, ezt még nem sikerült teljes mértékig elsajátítanom, hogy azok a negatív gondolatok, érzelmek, amik feljönnek azok vajon az enyémek vagy tanult minták és másoktól vettem át.
- Megtanultam a virágoskertemet magam öntözni. Én locsolom, én gyomlálom és olyan virágokkal ültetem be, amilyeneket én szeretek. Nem várom el másoktól, hogy ők gondozzák. Bezárom azok előtt, akik nem méltóak arra, hogy megmutassam nekik, de kinyitom azok előtt, akik igenis megérdemlik. Mert egy fal az megvéd ugyan, de be is zár. Fontos, hogy bármikor fel tudd húzni, vagy le tudd engedni, de legalább nyiss egy ajtót rajta.
Mindig van kiút!
A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. Ne juss el addig, ha teheted. De ha már ott vagy, tudd, hogy van kiút. A kiégésből is van kiút. Az önismeret, az önreflexió korunk elcsépelt szavai, de sosem voltak olyan fontosak, mint most, a 21. században. Mert önismeret nélkül robotpilóta üzemmódban közlekedsz, amit a tudatalattid vezérel és az ott tárolt összes pozitív és negatív élmények, hiedelmek, traumák, örökölt sorsok, beidegződések, amik lehet, hogy a rossz pályán tartanak!
Ne várd meg, amíg az élet olyat dob, mint nekem. Ne a saját bőrödön tapasztald meg! Tanulj az én hibámból! Vagy tanulj a saját eddigi életedből! Bármikor lehet változni és változtatni!
(Borítókép: Adobe Stock)
