A rugalmas, a masszív és a törhetetlen azért nem jó ellentétei a törékenynek, amiért a langyos sem a hidegnek, az átlagos sem a csúnyának, a közepes sem az alacsonynak és a közönyös sem az ellenségesnek. Ezek a jelzők ugyanis csak a „nullát” és nem a „plusz egyet” képviselik a képzeletbeli számegyenesen a „mínusz egyhez” képest.
Elvégre ha egy törékeny dolgot bántasz, akkor az egyre rosszabb állapotban lesz (–1). Ha egy masszív vagy egy rugalmas dologgal teszed ugyanezt, akkor az vagy ellenáll a sértésnek, vagy rövid időn belül visszatér az eredeti állapotába, és nem változik végül semmit sem (0). Ezzel szemben nekünk most egy olyan melléknév kell, amely azt fejezi ki, hogy valami nem egyszerűen csak regenerálódni képes, hanem kimondottan fejlődik és erősödik is a különféle ártalmak következtében (+1).
Több mint reziliens: egy fej helyett kettő
Csakhogy nincs ilyen szó a magyar nyelvben – sőt igazából semelyikben sem! Ezért is döntött úgy Taleb, hogy ő maga fog kitalálni egyet. Ez a jelző végül az „antifragilis” lett, amelyet egy híres-hírhedt mitológiai lényen, a lernéi hüdrán keresztül szemléltetett. A hidra ugyanis egy vízikígyóra emlékeztető, alattomos szörnyeteg volt Héraklész történetében, amely számtalan fejjel és mérgező lehelettel rendelkezett…
A legfőbb erőssége azonban nem ez, hanem az elképesztő regenerációs képessége volt a rémségnek. Abban az esetben ugyanis, amikor a hüdra egyik fejét levágta Herkules, a lény nem egy, hanem rögtön két fejet növesztett. Ily módon minél erőszakosabban próbált meg hősünk kárt tenni a szörnyben, az annál nagyobb, erősebb és veszélyesebb lett. Na de mégis, miért olyan érdekes ez?
Nos, Taleb szerint azért, mert a hidra különös természete tökéletesen szimbolizálja az antifragilitásra való képességet.
Annak lényege ugyanis az, hogy valaki vagy valami nem egyszerűen csak ellenáll az őt érő káros hatásoknak, hanem kimondottan profitál is belőlük: többé és jobbá válik általuk.
Olyan, akárcsak a közönséges széndarabok, amelyek szikrázó gyémántokká válnak, ha kellően magas hőmérsékleten kellően nagy nyomást gyakorolunk rájuk.
No pain, no gain!
Az antifragilitás ugyanakkor nem varázslat, hisz pontosan így működik például a fajok evolúciója vagy az emberek izomzata. Egyrészt ugyanis a külvilág ártó hatásaival dacolva, illetve azokhoz igazodva az élőlények egyre rátermettebbekké válnak filogenetikailag. Másrészt az izmaink is csak akkor lesznek erősebbek és nagyobbak, ha rendszeres megterhelés következtében úgynevezett mikroszakadások keletkeznek a rostjaikban. „No pain, no gain!” – ahogy a konditermi mondás tartja.
A modern pszichológiában mindehhez nagyon hasonló jelentéssel bír a „poszttraumás növekedés” (post traumatic growth, PTG) fogalma. Annak lényege ugyanis az, hogy egy adott trauma (például baleset, erőszak, bűncselekmény vagy természeti katasztrófa) elszenvedése után nemcsak hogy vissza tudjuk nyerni az eredeti testi-lelki állapotunkat, hanem érettebbé és bölcsebbé is válunk általa. Ez pedig jóval több annál, amit a mentális reziliencia képessége adhat!
Taleb szerint ugyanakkor kulcsfontosságú megértenünk, hogy mi a különbség az antifragilitás és az ellenálló képesség koncepciója között, s hogy miért jobb inkább az előbbinek, mintsem az utóbbinak lennünk. Az ellenálló képesség fogalma elvégre azt sugalmazza, hogy minden lehetséges bajra fel kell készülnünk, az összes lehetséges problémával meg kell küzdenünk, s hogy a kialakult stresszt is minél előbb le kell ráznunk magunkról annak érdekében, hogy sikeresek legyünk.
Csakhogy a törhetetlenségre való törekvés törékennyé tesz minket! Elkerülhetetlen ugyanis, hogy egyszer csak beüssön a krach – méghozzá olyan mértékben és formában, ami ellen semmit sem tehetünk majd. (Gondoljunk csak a Covid első hullámára!) Sajnos nem fogunk tudni dacolni vele vagy ellenállni neki, és pláne nem fogunk tudni visszatérni az eredeti állapotunkba…
Ehelyett alkalmazkodnunk kell hozzá, tanulnunk kell belőle, végül pedig a hasznunkra kell fordítanunk, és magasabb szintre kell emelkednünk általa. Összességében tehát pontosan olyan antifragilisnak kell lennünk, akárcsak a lernéi hüdrának! Ha sikerül megértenünk, hogy a világon végső soron minden nehézség és baj a mi javunkat szolgálja, akkor onnantól sokkal racionálisabban és konstruktívabban tekinthetünk a problémáinkra.
A cikk eredetileg az Üzlet&Pszichológia magazin június-július lapszámában jelent meg.
