Mintha mindig lenne még egy e-mail, még egy döntés, még egy feladat, amit tegnapra kellett volna megoldani. A naptár tele, a meetingek egymásba csúsznak, és miközben sokszor minden működőképesnek tűnik kívülről, belül egyre többen érzik: elveszítették a kapcsolatot a saját ritmusukkal.
Business coachként, Gestalt- és meseterapeutaként régóta foglalkoztat, hogyan viszonyulunk az időhöz. Ez a három szakmai terület első látásra talán távolinak tűnik egymástól, mégis ugyanarra a kérdésre keresem általuk a választ: hogyan lehet úgy működni nagy nyomás alatt, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?
A klasszikus időmenedzsment határai
A hagyományos időmenedzsment hosszú ideig arra tanított bennünket, hogy az idő egy erőforrás, amit…
- optimalizálni,
- beosztani,
- kontrollálni,
- maximalizálni kell.
Ez a szemlélet sokáig jól működött. A mai vezetői valóság azonban már nem egyszerűen túlterhelést jelent, hanem folyamatos mentális készenlétet is elvár. A vezetők ma egyszerre kezelnek:
- bizonytalanságot,
- gyors változásokat,
- emberi konfliktusokat,
- hibrid működést,
- állandó elérhetőséget,
- és sokszor belső kimerülésüket is.
Ilyen környezetben az idő könnyen ellenséggé válik. Valamivé, amit utol kell érni, vagy folyamatosan szorongást okozhat.
Lehet, hogy nem is az idővel van problémánk?
A népmesék másfajta kapcsolatot mutatnak az idővel. A mesékben az időnek ritmusa van. A hősök ritkán rohannak egyik feladatból a másikba. Van ideje az útnak, a várakozásnak, az érlelődésnek és még a tévelygésnek is. A próbatételek nem gyorsíthatók fel pusztán akaraterőből.
Az Aranymadár című mesében például a hős újra és újra válaszút elé kerül. Segítőkkel találkozik, hibázik, letér az útról, elakad, majd újra próbálkozik. A történet egyik legfontosabb üzenete éppen az, hogy bizonyos felismeréseknek és belső átalakulásoknak idejük van.
Nem lehet siettetni az érést. Ez a gondolat pedig különösen aktuális lehet a vezetők számára. A modern szervezeti kultúrák sokszor éppen az ellenkező irányba húznak:
- az azonnali reakció felé,
- a folyamatos aktivitás felé,
- a megszakítás nélküli teljesítmény felé.
Közben pedig egyre kevesebb tér marad:
- a reflektálásra,
- a valódi döntési folyamatokra,
- a belső tisztánlátásra.
A legfontosabb vezetői döntések ritkán születnek kapkodásból.
A kiégés nem mindig látványos
A kiégésre még mindig sokan úgy gondolnak, mint egy végállapot. A valóságban azonban sokkal gyakrabban jelenik meg finom eltolódások formájában:
- állandó belső nyugtalanságként,
- türelmetlenségként,
- permanens fáradságként,
- kapcsolódási nehézségként,
- cinizmusként,
- vagy éppen döntési bénultságként.
Miközben a vezető igyekszik teljesíteni, fokozatosan elveszíti a kapcsolatot önmagával. A coaching folyamatokban gyakran azt látom, hogy ilyenkor egy másfajta figyelemre van szükség. Arra, hogy a vezető (újra) érzékelni kezdje:
- a saját ritmusát,
- a határait,
- a belső jelzéseit,
- és azt, hogy nem minden döntés sürgős csak azért, mert nyomás nehezedik rá.
Az időkapcsolat, mint vezetői kompetencia
Talán ideje lenne másképp beszélnünk az időről a szervezetekben. Nem mint erőforrásról, hanem kapcsolatról.
- Milyen kapcsolatban van a vezető a saját idejével?
- Képes-e érzékelni, amikor túlterhelődik?
- Van-e tere a reflektálásra és az önreflexióra?
- Tud-e valóban jelen lenni egy döntési helyzetben?
A népmesék sajátos tükröt tartanak az időhöz való viszonyunk elé. Megmutatják, hogyan találhatunk vissza ahhoz a belső ritmushoz, amely hosszú távon nemcsak hatékonyabbá, hanem fenntarthatóbbá is teszi a működésünket.
Hiszem, hogy a jövő sikeres vezetői nem azok közül kerülnek ki, akik a legtöbb feladatot és döntést képesek besűríteni egy napba, hanem azok közül, akik a legnagyobb nyomás közepén sem veszítik el a kapcsolatot önmagukkal. A mesék ebben ma is érvényes tudást hordoznak.
