A hétvégén egy nagyon vegyes élményben volt részem. Elsőre egy „ártatlan” gyerekrendezvénynek indult a dolog. Aztán sokkal több lett belőle: egy elég kemény tükör a mai szülői attitűdről, és azon keresztül az alfa generáció jövőjéről.
A kislányom balettozik, és most először indult növendékeknek szóló koreográfus versenyen. Ő rakta össze a saját kis koreográfiáját, ő döntött zenéről, mozdulatokról, mi csak támogattuk (pl. megvágtuk a zenét, megnéztük amit tervez, emlékeztettük időnként, hogy érdemes a tervvel tovább haladni, stb.).
Jó eredménnyel zárt, de őszintén: 10 évesen szerintem még az a lényeg, hogy jól érezze magát, ne pedig az, hogy hanyadik helyen végez, vagy hány pontot kap, vagy milyen érem lóg a végén a nyakában.
És szerencsére tényleg élvezte. Annyira, hogy hazafelé már a jövő évi produkcióját tervezte fejben.
Amit viszont közben a nézőtéren, folyosókon, szünetekben tapasztaltam és hallottam a szülők részéről az finoman szólva is elgondolkodtató volt.
„Ne izgulj, ne izgulj!” (csak éppen ezzel tanítjuk meg izgulni)
A feleségemmel azt láttuk, hogy a legtöbb gyerek szét van stresszelve. Sokszor nem is a helyzettől, hanem a szüleitől.
- folyamatos „ne izgulj, ez normális, mindenki izgul” mantrák
- feszült arckifejezések, szorongó pillantások, feszes testtartás
- olyan szintű mikromenedzselés, mintha legalábbis egy élet-halál vizsgáról lenne
Paradox módon, ha a gyerek alapból nem is izgulna, ezekkel a mondatokkal és a szülő feszültségével pont azt tanítjuk meg neki, hogy itt van mitől félni.
Szerencsére a mi lányunk szinte egyáltalán nem izgult, hanem inkább nagyon várta (és itt nagy különbség van) és ebben biztos vagyok, hogy szerepe van annak:
- ahogyan otthon neveljük
- ahogyan mi a szülei, valamit az iskolai közeg és a tanárai kezelik a teljesítményt
- és hogy nem az eredmény, hanem a folyamat köré épül a narratíva
„Gyerekverseny” felnőtt ambíciókkal
A másik számomra nagyon zavaró jelenség: elvileg a gyerek rakja össze a koreográfiát. Ehhez képest sok produkción egyértelműen látszott, hogy:
- a mozdulat-típusok, szerkezet, dramaturgia túl „felnőttes”, túl „kész”
- a kreatív kísérletezés helyett steril, „biztonsági” megoldások vannak
- a gyerekek gyakran inkább végrehajtók, nem alkotók
Úgy tűnt, hogy sok helyen a szülők gondolkodnak a gyerek helyett. Nem hagyják őket hibázni, kísérletezni, bénázni, újratervezni.
És itt jutunk el ahhoz a jelenséghez, amit én csak az „önmegvalósító szülő” típusnak hívok:
- ők azok, akik valószínűleg sosem nyertek ilyen versenyen
- sosem vizsgáztak le „valamilyen színű övre”
- sosem kaptak érmet, kupát, tapsot vagy elismerést
Most viszont végre itt a lehetőség. Ha akarja a gyerek, ha nem, ez lesz.
Habos-babos gondolatok + poroszos utasítások = összezavarodott gyerek
A legkeményebb része az volt, amikor hallottam, hogyan beszélnek egyes szülők a gyerekeikkel:
- előadás előtt
- előadás után (amikor a gyerek már nincs ott)
Gyerekkel: cukormáz, mosoly, csillámpónis kommunikáció + poroszos, teljesítményorientált és néha lekezelő hangnem... azaz totál káosz.
Szülők egymás között (amikor a gyerek már nincsen ott): lekezelő és becsmérlő stílusban beszélnek a saját gyerekükről és az ő saját (szülői) befektetett energiájukról és annak értékéről... elkeserítő volt hallgatni.
És erre jön a hab a tortán:
- kötelező fotózás a verseny után
- akár a végletekig kierőszakolt pózokkal
- „mert ha nem posztoljuk, meg sem történt”
- és ha a gyerek nem akarja, akkor is legyen kép, sztori, like, elismerés
A gyerek személyes terét, jogait gyakran teljesen figyelmen kívül hagyva.
De hát értsük már meg, hogy ez nem a gyerekről szól! Hanem a szülőkről. Katasztrófa.
De mi köze ennek az alfa generációhoz és a jövő munkahelyéhez?
Nem szeretnék csak „boomer módra” puffogni (bár az Y generációhoz tartozom), hogy „bezzeg a mi időnkben”. Inkább azt látom, hogy rendszerszintű problémát építünk:
Az alfa generáció (nagyjából 2010 után születettek) egy „kipárnázott” világban nő fel.
Ennek a munkahelyi következményei már most látszanak a fiatalabb generációknál is:
- nehézségek önálló döntéshozatalban,
- alacsony frusztrációtűrés
- konfliktuskerülés
- „instant” visszajelzés- és sikerigény
- erős szorongás minden olyan helyzettől, ami nem 100%-ig kontrollált
Ha mindig mi oldjuk meg helyettük, akkor:
- hogyan tanul meg egy gyerek prioritást állítani?
- hogyan tanul meg időt szervezni?
- hogyan tanul meg konfliktust vállalni?
- hogyan tanul meg felelősséget viselni a saját döntéseiért?
Szakmai oldalról, a DEVELOR-nál, felnőttképzésben, vezetőfejlesztésben nap mint nap látjuk: amit gyerekkorban nem gyakorolhattak, azt felnőtt korban nagyon nehéz pótolni. De persze nem lehetetlen.
Hasonló hatásokat és azok eredményeit már a Z generációnál is látjuk
Érdemes valami fontosat kimondani:
A Z generációnál már most pontosan azoknak a következményeknek a nagy részét látjuk, amelyeket a túlzottan óvó, teljesítményorientált gyerekkor okozhat.
A DEVELOR hálózat országokon átívelő vállalati tapasztalataiban ezek a minták egyre egyértelműbbek:
- magasabb szintű szorongás és stressz
- nehézségek a bizonytalanság vagy a lassabb visszajelzési ciklusok kezelésében
- alacsony frusztrációtűrés
- erős igény a lépésről lépésre történő iránymutatásra
- konfliktuskerülés
- külső megerősítéstől való függés
Ezek a jegyek nem jellemvonásbeli hibák, és nem is visszafordíthatatlanok. Egyszerűen annak az eredményei, ahogyan a világ formálta őket. Társadalmilag, technológiailag, és igen, a jó szándékú, de gyakran túlzottan kontrolláló nevelés és iskolarendszer által.
És itt válik mindez munkahelyi kérdéssé. Ráadásul ez nem csak „Z generációs probléma”.
Ma a legtöbb szervezetben akár négy generáció is együtt dolgozik, a Baby Boomerektől az X-en, és az Y-on át a Z-ig (később pedig egészen az érkező Alfa generációig is akár majd).
Ahhoz, hogy ebben a környezetben jól működjünk, meg kell tanulnunk megérteni egymás hátterét, elvárásait és kommunikációs szokásait, és együtt kell tudnunk dolgozni úgy, hogy az az egyén, a csapat és a szervezet számára is egészséges, hatékony és előnyös legyen.
Szülőként és vezetőként szerintem három dolgot lenne érdemes átgondolni:
- Nem az a dolgunk, hogy kipárnázzuk az utat, hanem hogy megerősítsük a gyereket (munkatársat), aki végigmegy rajta. Nem tudunk, és nem is kell minden kudarcot elkerülni helyettük.
- A túlprogramozott gyerekkor könnyen alulfejlett önállóságot eredményez. Minél inkább mi döntünk, szervezünk, „gondolkodunk helyettük”, annál kevésbé alakul ki bennük belső iránytű.
- Az eredmény fontos, de a folyamat még fontosabb. Ha gyerekkorban minden arról szól, hogy „nyerjünk, teljesítsünk, mutassunk jól a Facebookon”, akkor ne csodálkozzunk, ha felnőttként is csak külső mércékre igazodnak, belső motiváció, önismeret, belső stabilitás nélkül.
A szerző a DEVELOR International Global Head of Marketingje.
(Borítókép: Adobe Stock)
