Mi kell ahhoz, hogy valóban lássuk saját magunkat? – teszi fel a kérdést Susan David. Azt mondja: a világban mindent az mozgat, hogyan bánunk a belső világunkkal. Szó szerint mindent: azt, hogy hogyan szeretünk, hogy élünk, milyen szülők és vezetők vagyunk. Merevnek tartja az érzelmek hagyományos felfogását, amely szerint egy érzelem jó vagy rossz, pozitív vagy negatív lehet; és ez a merevség mérgező. A valódi ellenállóképesség és boldogulás érdekében nagyobb érzelmi rugalmasságra van szükségünk.
Ha egy tragédia esetén (legyen az személyes vagy világméretű tragédia) nem vesszük magunkra a bánat teljes súlyát, nem gyászolunk rendesen, az a tagadás merevségéhez vezet – míg a hitelesen kimutatott bánat és fájdalom az érzelmi rugalmassághoz vezet el minket.
"Az élet szépsége és törékenysége elválaszthatatlanok egymástól. Csak ideig-óráig maradunk fiatalok. Szexisen vonulunk az utcán, míg egy nap észre nem vesszük, hogy fittyet hánynak ránk. Gyerekeinkkel pörölünk, míg egy nap észre nem vesszük, hogy egykori helyük csöndes, mert már a maguk útját járják. Egészségesek vagyunk, míg egy diagnózis térdre nem kényszerít. Az egyetlen bizonyosságunk a bizonytalanság, és még nem tájékozódunk sikeresen s tartósan e mulandóságban.(...) Egyre bonyolultabb világunkban példátlan műszaki, politikai és gazdasági változások közepette látjuk, hogy egyre inkább hajlamosak bezárkózni az emberek, és merev válaszokat adni érzelmeikre" – mondja David, és szavai különös aktualitással visszhangzanak a fülünkbe most, amikor a kötelező home office-ban ülve igyekszünk mindent a lehető legpozitívabban felfogni, kihozni a helyzetből a lehető legtöbbet, minden nap jógázni és így tovább – és közben talán csak egy dolgot felejtünk el. Hogy meggyászoljuk a változást, azt, amit elvesztettünk, és azt is, aminek az elveszítésétől félünk.
Az érzelmeinkre adott merev válasz többféle lehet: lehet, hogy szenvedélyesen rágódunk az érzelmeinken, gondolatainkba merülünk, az igazunkat bizonygatjuk. Másrészt vissza is fojthatjuk érzelmeinket, háttérbe szoríthatjuk őket, és eközben csak a helyénvalóknak engedünk teret.
Megfeledkezünk arról, hogy az érzelmeink eredendően értékesek
David több mint 70 000 főn végzett el egy felmérést, amelyből kiderült, hogy nem kevesebb mint egyharmadunk elítéli magát az ún. "rossz érzelmek": a szomorúság, a düh vagy akár még a bánat miatt is. Vagy ha nem, akkor is erőnek erejével elnyomja őket. Nemcsak magunkkal bánunk így, hanem szeretteinkkel, így például a gyerekeinkkel is: negatív érzelmeik láttán akaratlanul meg is bánthatjuk őket, és egyszerűen megoldjuk a helyzetet, miközben elmulasztjuk ráirányítani a figyelmüket arra, hogy az érzelmeik eredendően értékesek.
Normális, természetes dolog manapság az érzelmeket jónak vagy rossznak minősíteni. A derűlátás az erkölcsileg helyes viselkedés új formája lett. Daganatos betegeknek automatikusan azt mondják: "Maradj derűlátó!" "Nők, ne dühöngjetek!" És sorolhatnánk tovább. Ez azonban nem más, mint zsarnokság, mondja Davis: a derűlátás zsarnoksága. Nemcsak kegyetlen dolog, de természetellenes is, és a legkevésbé sem hatékony. Mégis ezt tesszük magunkkal és másokkal – miért?
A makacs tagadás nem működik. Fenntarthatatlan. Akár egyének, akár családok, akár társadalmak esetében.
Az érzelmi elfojtások kutatása kimutatta, hogy amikor az érzelmekről nem veszünk tudomást, azok csak erősödnek. Mint a hűtőben lévő finom csoki esetében: minél inkább igyekszünk nem törődni vele, annál inkább a hatalmába kerít. Talán azt hisszük: kordában tarthatjuk a nem kívánt érzelmeinket azzal, ha nem törődünk velük, de ez épp fordítva történik, ilyenkor az érzelmeink tartanak kordában minket. A belső fájdalom mindig kitör. Mindig. Ki fizeti meg az árát? Mi. Gyerekeink, munkatársaink, közösségünk.
Ha félresöpörjük a normális érzelmeinket, és hamis derűlátásban tobzódunk, elvesztjük azt a képességünket, hogy a valódi világunkkal foglalkozzunk. Helyette a vágyott világgal foglalkozunk. "Százak beszéltek nekem arról, hogy mit nem szeretnének érezni. Ilyeneket mondtak: "Nem akarom kipróbálni, mert nem szeretnék csalódni." Vagy: "Csak azt szeretném, ha elmúlna ez az érzés." "Értem – szoktam válaszolni. De ezek halottak céljai!"" – mondja David. Ugyanis csak a halottaknak nincsenek soha nemkívánatos vagy kellemetlen érzéseik. Az erős érzelmek az élettel kötött szerződésünk részei. Nem lehet jelentőségteljes pályafutásunk és nem nevelhetünk családot, nem tehetjük a világot jobbá stressz vagy kényelmetlenség nélkül. A jelentőségteljes élet belépődíja a kényelmetlenség.
Hogyan kezdjünk hozzá a merevség lebontásához és az érzelmi rugalmasság kibontakoztatásához?
Kutatások feltárták, hogy minden érzelmünk tétovázás nélküli elfogadása – még a zavarosaké, az összetetteké is – mérföldkő a kitartás, gyarapodás és a valódi boldogság felé vezető úton. Ám az érzelemgazdagság több az érzelmek elfogadásánál. Azt is tudjuk, hogy a pontosságnak jelentősége van: a szavak fontosak. Gyakran sietősen, könnyen odavetett címkékkel írjuk le érzelmeinket. "Stresszelek" – mondják gyakran. De a stressz és a csalódottság két különböző világ, akárcsak a stressz és a "rossz pályán vagyok" rémülete. Ha érzelmeinket pontosan címkézzük fel, akkor jobban felismerjük azt is, hogy mi váltja ki ezeket az érzelmeinket, és hogy mit kellene cselekednünk. Az érzelmeink valójában adatok; és ha kellően nyitottak vagyunk rájuk, akkor az értékeinkkel összhangban álló válaszokra leszünk képesek. Vigyázzunk azonban: az érzelmek adatok, és nem előírások. Nekünk vannak érzelmeink, nem pedig fordítva.
Hogy néz ez ki a gyakorlatban? Amikor erős, vad érzelem fog el, ne siessünk véget vetni neki. Ismerjük meg, jegyezzük meg, és jegyezzük fel. Kerüljük a "dühös vagyok", "bánatos vagyok" kifejezéseket. A "...vagyok" úgy hangzik, mintha az érzelem mi magunk lennénk. Mi – mi vagyunk, az érzelmünk pedig adatforrás; igyekezzünk észrevenni az érzelem rendeltetését: "Észlelem, hogy bánatot érzek", vagy "Észlelem, hogy dühöt érzek". Ezek lényeges készségek magunk, családunk, közösségünk számára. Létfontosságúak a munkahelyünkön is.
Amikor megélhetjük érzelmeink valódiságát, elhivatottság, újító- és alkotókészség virul a szervezetünkben. A leginkább érzelemgazdag, kitartó egyének és csoportok, szervezetek, családok, közösségek a normális emberi érzelmek nyitottságán alapulnak. Így válik lehetővé a kérdés: "Mit súg az érzelmem?", "Milyen tett vezet az értékeim felé?", "Milyen tett mond ellent értékeimnek?". Az érzelmi rugalmasság kíváncsiságunkból, együttérzésünkből és különösen bátorságunkból fakadó képesség, hogy értékeinkkel összhangban cselekedjünk.
Itt megtekintheted a teljes TED-előadást!
