Ahányan vagyunk, annyiféle elképzelés létezik a fejünkben, vajon mely magatartások, viselkedésformák sorolhatók a szexuális zaklatás kifejezés alá. Kevésszer gondoljuk tudatosan végig, helyes-e éppen ezt a kifejezést választanunk.

Azt szögezzük le, hogy a szexuális zaklatásnak semmi köze a romantikához. A zaklatás mindig emberi méltóságot sértő magatartás, a legbensőbb emberi lényegünket veszi semmibe; aki mást zaklat, az a legalapvetőbb tiszteletet tagadja meg a másiktól. Hatására megszégyenülünk; megalázó az, amit csinál velünk; megfélemlítőnek is érezhetjük a szituációt, és ellenségesnek is.

A szexuális zaklatás nagyon távol áll a békebeli bókolgatástól, egyáltalán nem a munkahelyi romantikus szerelmi próbálkozások esetköre. Hacsak nem visszük ezeket túlzásba, hacsak az elutasító visszajelzések ellenére képtelenek vagyunk leállni a folytonos széptevéssel, avagy az udvarlási kísérlettel.

Nem komfortos, traumatizál

Szexuális zaklatásnak olyan nem kívánatos (az angol „unwanted”-nak mondja a nemzetközi szabályozásban), a fogadó oldalon terhes magatartásokat mondhatunk, amik az elszenvedő fél számára egyáltalán nem komfortosak, sőt, nem ritka, hogy traumatizáló hatásúak. Ha mindkét fél „benne van”, ha mindkét félnek jó élmény, és kölcsönösen akarják, az nem zaklatás.

Jellemzően nem a félreértelmezett vonzódás okán létrejött kínos szituációkból vagy rosszul elsült poénokból lesznek szexuális zaklatásos ügyek. Ahhoz határátlépés kell, és aki átlépi azt a bizonyos határt, az általában nagyon is tudja, hogy átlépte. Mert megtehette, mert volt a kezében valami, amivel a másik fél akaratát képes volt hajlítani (ahogyan a jog mondja). Ezért tartja fontosnak a szakirodalom a hatalmi aspektust hangsúlyozni az ilyen esetekben. És itt nemcsak a főnök-beosztott viszonyra gondol, hanem elsősorban a férfi-nő relációra össztársadalmi szinten. Egyáltalán nem véletlen az, hogy ilyen történeteket az esetek többségében női ismerőseinktől hallunk.

Hajigazítástól a fenékre csapásig

Az ide sorolható magatartások spektruma igen széles. Hazai és nemzetközi esetjogból hozott példák, tehát megtörtént, megítélt esetekből szemezgetve: bókok-udvarlás, fenékre csapás, falhoz szorítás (testek összedörgölése), vállmasszírozás/vállérintés, ölelgetés, nyakpuszilgatás, arcsimogatás, hajigazítás, szexista megjegyzések, utalások szexuális együttlétre, szexuális jellegű közeledés nyomásgyakorlásként (állás megtartása, előléptetés érdekében), pornográf képek küldözgetése.

Fontos megjegyezni, hogy annak megítélése, hogy mi az, ami túl sok, ami már nem megengedhető, mi az, ami terhes, azt mindig a fogadó oldal megélése alapján vizsgáljuk. Nem a közlő, cselekvő szándéka a releváns, azaz, hogy mi volt a zaklató fejében. A jog azt mondja, hogy az emberi méltóságot sértő szexuális vagy egyéb jellegű magatartás célja vagy hatása a megszégyenítő, ellenséges, megalázó légkör kialakulása. Tehát egyáltalán nem szükséges a zaklatás megállapíthatóságához az, hogy az elkövető kívánja az ilyesféle negatív következményeket, éppen elég, ha azok a másik félre telepedő hatásként jelennek meg, az ő észlelésében. Ahányan vagyunk, annyiféle élethelyzetben, más-más önismereti szinten, az önbecsülés kérdésével is nagyon más viszonyban, illetve sokféle emléket hordozunk puttonyainkban; így a reakciónk, kommunikációnk adott helyzetben meglehetősen esetleges. (Leggyakoribb az ún. lefagyás, pont úgy, mint a szexuális erőszak esetében.)

Van, ami nem változik

A nők régen és most is nagyon jól tudják/tudták, hogy ami történik velük, az helyénvaló-e, vagy sem, az kedvükre való-e, vagy sem. És azt is megtanulták, hogy ezt érdemes-e bolygatni. Fájdalmas tapasztalatok ezek. Létbizonytalanság vállalása, szavahihetőség megkérdőjelezése, nevetség tárgyává válás, kirekesztés felvállalása, ellehetetlenítés. Ja, és a szégyent ki ne hagyjuk. Talán nem annyira meglepő, hogy inkább a ”magunkban kell ezt lerendezni” típusú végtelenül egyszerű stratégia mellett döntöttek. 

Azt gondolom, hogy a tény, hogy nagyanyáink jellemzően másképp reagáltak le egy-egy ilyen helyzetet, az nem annak köszönhető, hogy akkor a „normális” vonalai máshol húzódtak. Az már közelíthet, hogy az általános közvélemény szerint ez még akkor „belefért”, ez olyan dolog volt, amiért nem illett szót emelni, amire nem volt kíváncsi senki. Azonban az egyének szintjén az akkor is sérelem volt, ha határátlépésnek élték meg adott illetőtől, csak nem lehetett róla beszélni. Tehát a közbeszéd volt kevésbé toleráns, hogy beengedjen ilyen történeteket. Az olyan fogalmak, mint énhatárok, saját magamért való kiállás, különösen egy férfival szemben, ismeretlen fogalmak voltak számukra.

Mai generációknál már egyenrangú a pár két tagja

Azt gondolom, hogy a hatalom, amit a férfiakhoz kötöttek, ami miatt jellemzően a nők az élet minden területén alájuk rendelték magukat, napjainkra feloldódni látszik; ezt tapasztalhatjuk interperszonális szinten. Jelen vannak már olyan generációk, akik számára nem kérdés, hogy egy pár tagjai egyenrangúak, életüket együtt szervezik, közösen nevelnek gyereket, vezetnek háztartást. Ezt a típusú hozzáállást viszik magukkal a munka világába is; a munkatársi viszonyokban ugyanis akarva-akaratlanul megjelennek az otthoni nemi viszonyulások. A családi szerepekben megfigyelhető változások a munkahelyi viszonyok megélésére is kihatással vannak.

Ami változik tehát, az az, hogy mostanra kinyílt annyira a közeg körülöttünk, hogy egyre jobban elfogadja a társadalom ezeket a történeteket. A változások szele egyre inkább kisöpri a tabuk közül a szexuális zaklatás témáját is. Ahogyan lassan képesek leszünk feldolgozni a háborús nemi erőszak örökségét, képesek leszünk arra is, hogy meghalljuk a munkahelyi szexuális jellegű visszaélések elszenvedőinek hangját is.

Az én generációm már érezheti magát rosszul, már nem kell kényszeredetten mosolyognia, ha valaki túl sok, túl messzire megy, vagy egyenesen olyat vár el tőlünk, ami számunkra vállalhatatlan. Megengedhetem magamnak, hogy elmondjam, engem ez bánt, vagy hogy én ezt egyáltalán nem akarom, vagy kikérem magamnak.

Tényleg ilyenek lennének a férfiak???! Na nem!

Nagyanyáink, anyáink ezt a munkából hazafelé úton rendezték el magukban, és ha otthon el merték mondani, még ott is azt tanácsolták nekik, hogy hagyd már, ezen érzékenykedsz? A férfiak ilyenek. Valóban ilyenek lennének? Én ezt most határozottan kikérem a nevükben is. Nincs ilyen, hogy a férfiak „ilyenek”. Ilyenek is, meg olyanok, pont mint a nők. Szokások vannak, hozott minták, amiken változtathatunk! A nemi szerepek és abból eredeztethető elvárások, feladatok folyamatosan változnak, a történelem során mindig is változtak, még egy emberöltő alatt is.

(...)

A cikk teljes terjedelmében elérhető az Üzlet és Pszichológia 2021. április–májusi számában. Az újság megrendelhető itt.