Az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) a 2010-es évek elején – jóllehet, csekélynek mondható esetszám mellett, azonban annál proaktívabb jogértelmezéssel – hozzáfogott a szexuális zaklatás jelenségének jogi megközelítéséhez. A közelmúltban a hatóság megszűnt önálló, autonóm államigazgatási szervnek lenni, betagozódott az Alapvető Jogok Biztosa Hivatalába és az Egyenlő Bánásmódért Felelős Főigazgatóság nevet kapta. Vélhetően a mindezidáig felhalmozott tudás átörökítése is megtörténik.

Az EBH egy olyan, jog által kikényszerített platform volt már a megalakulásakor, ahol figyelmesen meghallgatták a panaszt, nem tettek fel áldozathibáztató kérdéseket, nem bagatellizálták az ügyeket, továbbá az eljárás során természetszerűleg lehetőséget adtak mindkét félnek arra, hogy előadja, indokolja, helyezze kontextusba magatartását, és a jogszabályban (a nemzetközi jogi környezet alapos ismeretében) rögzített emberi jogi mércéhez mérték a hallottakat.

Mi számít zaklatásnak?

Amint az EBH 2011-es kiadású (a 2010. évről készített) beszámolójában olvasható: „azok a sérelmet elszenvedett felek, akik jogi úton kívánják lezárni ügyüket – jellemzően minden más utat hiábavalónak találva, azokban már csalódva –, azok mind felkészülten, bizonyítékokkal és mentális értelemben is felvértezve érkeznek a hatósághoz.”

Miközben az egyre érdeklődőbb médiának is köszönhetően a szexuális zaklatás jelensége végre a közbeszéd tárgyává kezd válni, szükséges az is, hogy a tudatosság növekedjen a tekintetben, hogy mi számíthat jogi értelemben véve is zaklatásnak ma hazánkban. A hatósági joggyakorlat számbavétele, elemzése véleményem szerint jó kiindulópont. Egyáltalán nem áll szándékomban azt sugallni, hogy önmagában a jogi út megoldást kínál ennek a nemkívánatos társadalmi jelenségnek a felszámolására. Azonban úgy vélem, hogy hasznos és szükséges eszköze a „küzdelemnek”. 

Néhány ügyet a cél érdekében most leporolnék. A határozatokhoz kutatási szerződés keretében fértem hozzá, mivel egy tudományos munkát[1] publikáltam a témában.

Hol és hogyan történik szexuális zaklatás a munkahelyeken – hat példa

Az érintett munkahelyek meglehetősen különböztek egymástól: szociális tevékenységet végző civil szervezet, autó-márkakereskedés magyarországi leányvállalata, fitneszterem, magyar tömegközlekedési vállalat, könyvkiadó, közszolgáltatást végző társaság. A bepanaszolt minden esetben férfi, a sérelmet elszenvedett pedig nő. Egyes esetekben a zaklató maga a munkáltatói jogkör gyakorlója, így súlyosbító körülményként értékelendő a munkahelyi hierarchiában betöltött pozíció, hiszen tetteivel szemben a munkavállalók a munkahelyen belül nem is kereshetnek jogorvoslatot. A női munkavállalók kiszolgáltatottságát a zaklató pozíciója ily módon növeli. A hat, e szövegben hivatkozott esetből három ilyen volt.

1. A fitneszterem tulajdonosa a recepciósként dolgozó női alkalmazottat levitte a kivilágítatlan spinning-terembe, ahol fogdosni kezdte. A recepción a gurulós irodaszékkel alágurult, és az ölébe ültette, puszit nyomott a nyakára. Más alkalommal autóval elvitte a házához, ott takarítási feladatot megnevezve, majd végül masszázst kért. Előfordult, hogy váratlanul megjelent a recepciós helyiségben egy törölközőben, az edzés utáni zuhanyzást követően.

2. A szociális területen dolgozó adminisztrátor falhoz nyomta a kolléganőit, rájuk nyitott öltözés közben; határozottan ki akarta sajátítani célpontjait a munkahelyen: jeleneteket rendezett, és szinte dührohamot kapott, ha azok mással beszélgettek, pl. számon kérte egyiküket, hogy miért rúzsozza magát (ha pedig nap közben lekopik az illető szájáról a rúzs, akkor féltékenységi jelenetet rendez, mondván, biztosan „lenyalta valaki”). Meg akarta tiltani a célpontjainak, hogy parfümöt használjanak, arra hivatkozva, hogy az illat, ami a közelükben töltött idő alatt átszállhat rá, gyanúba keverheti őt mások előtt.

3. A közmunkásokra ügyelő főnök a víkendházak takarítása során zaklatta, molesztálta, tapogatta, puszilgatta a női munkatársakat.

4. A kiadó vezetője „despota módjára, folyamatosan igyekezett turkálni a beosztottak magánéletében”, zaklató viselkedésének célpontjai rendszerint nők voltak. A kérelmező leírása szerint főnöke részéről rendszeresek voltak a sértő, pejoratív, obszcén megjegyzések, a férfi és női nemi szervek emlegetése, az erőszakos kérdezősködés az alkalmazottak magán-, elsősorban szexuális életéről. Példaként említette, hogy volt olyan értekezlet, amelyen az ügyvezető igazgató „saját nemi szervének állapotát taglalta”, és folyamatos jelleggel tett megjegyzéseket a női alkalmazottak testméreteire, öltözködésére.

5. A tömegközlekedési eszközön szolgálatot teljesítő férfi szöveges mobilüzenetekkel zaklatta kolleganőjét, később pedig azt próbálta bizonygatni, hogy az asszony nem hagyta őt békén; levelet is írt a férjének, akitől azt kérte, hogy zárja el a feleségét a vele való érintkezéstől.

6. Egy HR-esként dolgozó panaszos számára a személyeskedő, magánéletére vonatkozó célozgatások a munkahelyi légkör velejáróivá váltak; a kollegiális viszony határának elfogadhatatlan mértékű átlépését az jelentette számára, amikor a munkatársa kétszer is konkrétan intim együttlétet indítványozott. Mindkét eset az iroda konyhájában történt, a reggeli órákban. Az első alkalommal a zaklató közös esti mozizásról és másnapi közös ébredésről beszélt; a második alkalommal – egy férfi kolléga jelenlétében – a reggeli szexuális együttlétek előnyeit taglalta, magát pedig lehetséges partnerként ajánlotta.Az egyik védett tanú szerint a zaklató többször is, többek jelenlétében mondta azt a kérelmezőnek, hogy kielégítetlennek gondolja.

Ebből a néhány esetből is látható, hogy az elkövetési magatartások nagyon változatosak, az is mondhatni teljesen random, hogy milyen szektorban, munkahelyen történnek ilyen esetek, a zaklatás folyamata pedig mindig összetett. Minden egyes ügyet az összes körülmény, a rendelkezésre álló bizonyítékok körültekintő mérlegelésével, értékelésével lehet csupán megítélni.