Miért nem érdemes mégsem csendben maradnunk?

Automatikus negatív gondolataink csapdájában

„Sajnálom, de ezt a feladatot nem tudom már elvégezni, nem fér bele a hetembe, és nem szeretnék még többet túlórázni.” 

„Tudom, hogy azt beszéltük meg, hogy szombaton koncertre megyünk, de fáradt vagyok, semmi kedvem hozzá, itthon szeretnék maradni és csak pihenni.”

Neked mennyire esne nehezedre kimondani ezeket a mondatokat?

Sokan attól félünk, hogy ha nem tesszük azt, amit a másik szeretne, ha kifejezzük saját igényünket, akkor azzal kivívjuk a másik haragját, amiből aztán nagy baj lesz. Mert mondjuk üvöltözni fog velünk, amit nem bírnánk. Vagy megsértődik és duzzogva elvonul. Esetleg kirúgnak a munkahelyünkről, ha a főnökkel szemben állunk ki magunkért.

Ezek a kimenetelek lehetségesek, de valószínű, hogy az emberek eltúlozzák ezeknek a negatív következményeknek az esélyét, és biztosra veszik, amire pedig csak elég kis esély van. Akik hajlamosak rá, hogy passzív módon kommunikáljanak, tehát ne mondják ki az ellenvéleményüket, igényüket, ne mondjanak nemet, azok általában ebbe a hibába esnek. A negatív következményeket eltúlozzák, a legrosszabbtól tartanak.

Ha te is azon kapod magad, amikor mást szeretnél, mint a másik, hogy félsz az agresszív, büntető vagy elutasító reakciótól, akkor neked is érdemes fejlesztened az asszertivitásod, és dolgoznod ezzel a témával…

A passzív kommunikáció háttere

Az említett negatív gondolatok, félelmek olyankor vésődnek be, ha az egyik (vagy mindkét) szülőd nagyon rosszul viselte, ha ellent mondtál neki. Ha a gyermeki ellenszegülésnek valami büntetés vagy szeretet megvonás volt a hatása. Ha szigorú, autoriter nevelést kaptál, azt tanultad meg, hogy a te igényeid, a te akaratod nem igazán fontos, hiszen a téged elvileg legjobban szerető személy nem figyel rá, vagy csak akkor, ha az az ő igényeivel összhangban van. Gyerekként még nem látjuk, hogy valójában nem a mi igényeinkkel, vágyainkkal volt gond, hanem az adott szülőnek esett nehezére, hogy elviselje azt a frusztrációt, hogy épp nem az történik, amit ő akar, vagy annyira a saját szükségletei, hiányai vezérelték, hogy nem tudott már elég figyelmet fordítani a mi igényeinkre.

Hogyan változtassunk?

Fontos, hogy magunkban megvizsgáljuk azt a ki nem mondott, akár nem is tudatos gondolatot, hogy mindenki rosszul viseli, ha ellentmondanak neki, és senki se kíváncsi a mi szükségleteinkre, kéréseinkre. Ez egy általánosítás, ami biztosan nincs így. Biztos, hogy vannak olyan emberek is, akár hozzánk hasonlóak, akiknek fontos, hogy a másik is jól érezze magát. Aki el tudja viselni, ha nem az történik, amit ő szeretett volna. Aki meg tud küzdeni egy elutasítással, nem veszi azt túlzottan magára, helyén tudja kezelni. 

Tehát ha vannak a környezetünkben egészséges, szerető, támogató emberek, velük nyugodtan lehet őszintének lenni, feléjük nyíltabban kommunikálni, és nem kell a legrosszabbtól tartani.

Ha pedig tényleg dühös lesz az illető, ami természetesen lehetséges, tudatosítsd magadban, hogy azt is el lehet viselni. A másik érzelmi reakcióiért nem vagy felelős. Nem a te dolgod, hogy a másikat folyamatos nyugalomban és elégedettségben tartsd, az is rendben van, ha ideiglenesen a te közlésedtől kizökken ebből az állapotból.

Segít, ha belegondolsz, hogy az igények ütközése természetes, nincs olyan, hogy valaki vágyai mindig teljesüljenek, vagy valakinek sose mondjanak ellent. Az a normális, ha az ilyen helyzeteket el tudjuk viselni. Ha neked nem okoz gondot elfogadni, hogy a másik épp valami mást szeretne, vagy kér valamit, esetleg nemet mond neked, akkor ugyanez a másikra is érvényes!

Mikor ne legyünk asszertívek?

Persze az asszertív kommunikációnak is vannak határai, ezt sem lehet bármikor, bárkivel alkalmazni. Aki nárcisztikus vagy pszichopata, akinek a viselkedése bántalmazó (akár csak verbálisan), azzal nem érdemes asszertívan kommunikálni, meg ellentmondani, mert az nem fogja jól viselni. Ha a környezetedben van olyan ember, aki semmilyen ellentmondást nem tűr, bármit kritikának és bántásnak képes venni, és a reakciója félelmet kelt benned, a határhúzás és távolságtartás a megoldás. Nem kell és nem is érdemes elmondani az érzéseid, mire lenne szükséged, mert az üzeneted megértéséhez némi empátia kellene, ami ha nincs, akkor az őszinte megosztásod csak további bántást eredményez. Kérdés, hogy tényleg kellenek-e az embernek olyan kapcsolatok, ahol nem lehet őszintének lenni? 

Ha ez a téma megszólított, akkor érdemes lehet ezen a hiedelmeden dolgozni… hogy mi történik, ha ellentmondasz, ha nemet mondasz, tényleg borzasztó következményekkel járna-e.

További hasonló cikkekért látogass el a szerző blogjára!