Parazitaérzelmek
A legegyszerűbben a parazitaérzelmek árulják el, melyikben is volt épp részünk az imént. A konfliktus pszichés terhei, felfokozott érzelmei a nézeteltérés lecsengésével párhuzamosan szintén elcsitulnak, a játszmák esetén viszont a negatív érzések – parazita módon, innen a jelenség neve – velünk maradnak. Lehet, már rég nem vagyunk egy térben a másikkal, de még mindig tombol a lelkünk és futjuk a belső monológokat, fújjuk a vádakat, lefolytatjuk az ismert párbeszédeket, mígnem holnap újra odaállunk a startvonalra, és újrakezdjük a jól ismert kommunikációs körök ritmusát. Ekkor játszmában vagyunk! A tételmondat tehát ez: a játszma nem konfliktus, a konfliktus nem játszma!
Éppolyan félreértés ez, mint a stresszkezelés témájában a „stresszmentes” állapot vágyfantáziája és sóvárgása. Délibáb ez, mely sosem fog bekövetkezni, pontosabban Selye János klasszikus megállapítását idézve: „Stresszmentes állapot a halál.” A stresszmentesség közönyt és apátiát jelent, nem pedig boldogságot!
Dislike-fóbia
Elkezdtünk tehát félni és tartani az egyet nem értések, a konfliktusok puszta lététől is, ezáltal elfelejtettük, hogy egy konstruktív közös nevező kialakítása nemcsak a mindenkor mosolygással fémjelzett együttműködéssel érhető el, hanem vita révén is!
Sőt, alapvető emberi karakterisztikánk része, hogy egyszerűen máshogy látunk dolgokat, kérdéseket, folyamatokat. A vitától, az ellenkező állásponttól, a nézetkülönbségtől azonban ma már távol tartjuk magunkat a mindennapok rögvalóságában. Ez aztán oda vezet, hogy sokan a posztjuk alatti negatív kommentek bármelyikétől is rettegni képesek, de már az is szorongással teli, ha valaki egy megbeszélésen grimaszt vág legutóbbi ötletünkre, amit a csapat elé tártunk. Összességében hatalmas dislike-fóbia érhető tetten világszinten, példaként elég, ha a nemrégiben meghozott globális Youtube-döntésre gondolunk: a dislike-ok száma már nem látszik. Mindez a konstruktivitás félreértelmezése. A valós távolság így még nagyobb lesz egyén és egyén, csoport és csoport között. Mindenki a saját buborékában fog élni, s az érdemi diskurzus, mely előbbre vinne – a vita folyamatának fájdalmait bekalkulálva –, egyre ritkábbá válik.
Értelmezési felelősség
Menjünk vissza a kályháig. Két latin igét citáljunk ide: a „conflicto” és a „confligo” szavakat. Előbbi jelentésében dulakodik, küzd, viaskodik, szorongat, utóbbi összeütközik, megütközik, egybevet, összetart. Azonnal látszik a variációk magas száma és az interpretációs felelősségünk a témában. Ha egyfelé, egy pontba tartunk, csattanhatunk, ez persze olykor fájhat, de olyan összetartás is elérhető általa, mely hosszabb távon más minőségre és nemesebb magaslatokba emeli a kapcsolatot.
A pszichológia gyakorlata nagyon jól ismeri és sokszorosan leírja ezt a jelenséget. Ha férj és feleség sosem veszekszik, az gyanús, ebből könnyen lehet válás. Ha mindig veszekednek, természetesen abból is. De olykor veszekedjenek, a bajok nem ebből következnek majd. Ha a gyerkőc sosem dacol, sosem feszegeti a határokat, éljünk a gyanúperrel, hogy valami komolyabb gubanc is lehet a háttérben. Ha egy beosztott nem mondhat olykor nemet a főnökének, akkor ott csak kihasználásról beszélünk, nem egy konstruktív munkavállalói–munkáltatói viszonyról. És így tovább.
(…)
Szívesen olvasnád tovább? A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia február-márciusi számában jelent meg, melyet megtalálsz az újságárusoknál vagy megveheted digitális formában itt is.
