Intelligenciát kutató pszichológusként biztosan megkaptad már párszor a kérdést: mi az IQ?
Azzal kezdeném, hogy mi az intelligencia. Kissé lelombozó a válasz: nem tudjuk pontosan. Nincs tudományos konszenzus arról, hogy mi az intelligencia, mert egy nehezen megfogható konstrukció. Ha körbe szeretném írni, az intelligencia olyan mentális képességek halmaza, amelyek kellenek a környezethez való (jó) alkalmazkodáshoz. Az IQ pedig intelligenciahányadost jelent, ez tulajdonképpen a saját korcsoportunkhoz viszonyított teljesítményünk, amelyet tesztekkel mérünk.
Ha már tesztek, sokféle IQ-teszt létezik. Mi a különbség köztük? Mit tartunk átlagos, átlag feletti és átlag alatti IQ-értéknek?
Különböző mélységű, részletességű tesztekkel találkozhatunk. Ezek száraz felsorolása helyett mondok egy konkrét példát: amikor Mensa-tagokat vizsgáltunk (a Mensa egy, a magas intelligenciájú egyéneket összefogó nemzetközi szervezet – a szerk.), kiderült, hogy ők valamennyire más területeket mérnek a saját tesztükben, mint a mi kutatócsoportunk. Ők inkább problémamegoldást és logikát mérnek, míg mi több alskálát alkalmazunk, vagyis több területről gyűjtünk be információt, például verbális fluencia – ahol szavak jelentését kell megmondani – és feldolgozási sebesség. A pontszámokról annyit érdemes tudni, hogy egy adott korcsoport átlagos teljesítménye 100 pont, értelemszerűen az efeletti értékek átlag felettinek számítanak, az alacsonyabbak pedig átlag alattinak. Ha magunk elé képzelünk egy haranggörbét, azt mondhatjuk, hogy a társadalom nagyjából fele 90–110 pont között helyezkedik el, és a „szélek” felé haladva egyre kevesebb ember található meg.
Rá lehet tanulni az IQ-tesztre? Ha begyakorlom, el tudom érni, hogy magasabb pontszámot érjek el legközelebb?
Jó esetben nem, mert ezek a tesztek úgy vannak kitalálva, hogy ne lehessen rátanulni a megoldásokra. Mintázatokat kell keresni egy információtengerben, ezeket nehéz lenne memorizálni. Nem is mondjuk el az alanyoknak a teszt végén a megoldásokat, pontosan ezt elkerülendő. Azt hozzáteszem, hogy például a verbális fluenciát mérő altesztek esetén a végén kimegy a teremből az illető, és ha emlékszik egy adott szóra, rá tud keresni az interneten, és ezt nem tudjuk megakadályozni.
Tulajdonképpen mit jelent az életben, ha valakinek magas az IQ-ja? Van összefüggés az IQ és a boldogságérzet között?
Ezt nem lehet fekete-fehéren és főleg nem röviden megválaszolni. Hogyan definiáljuk egyáltalán a boldogságot? Élettel való elégedettség vagy valamiféle siker? Ha az embernek átlag feletti IQ-ja van, az segítheti őt abban, hogy jobb munkahelyet találjon, ami által jobb életkörülményeket teremthet magának. De fontos megjegyezni, hogy ez nem egy direkt hatás.
Nagyjából olyan, mint amikor azt mondjuk, „a pénz nem boldogít, de vehetsz belőle kiskutyát, ami viszont igen”?
Igen, hasonló (nevet). Visszatérve, az átlagnál alacsonyabb IQ-jú embereknek általában több nehézségük van az életben, de ahogy mondtam, ez nem egy közvetlen hatása annak, hogy X pontszám alatti az IQ-juk vagy sem; ez inkább annak tulajdonítható, hogy például rosszabb társadalmi státuszban élnek, esetleg több mentális vagy egészségügyi problémájuk van, ami megakadályozza őket a felszabadult, boldog életvitelben. Érdekes különbség IQ és EQ (érzelmi intelligenciahányados) között, hogy a kutatásokban azt találták, magasabb EQ esetén akkor is boldogabb valaki, ha rosszabb körülmények közül érkezik: tehát inkább az érzelmi intelligencia hat a boldogságra, semmint az IQ.
Ha magas az IQ-m, okos ember vagyok? Hogy van ez?
Újra ott vagyunk, hogy az intelligencia mint fogalom nehezen megfogható. A legtöbben „okos” alatt az úgynevezett fluid intelligenciára gondolnak. Ezek olyan tudáselemek, amelyekkel kapcsolatban nem tud az ember előre felkészülni; logika, kreativitás, bizonyos tapasztalatok felhasználása, gyakorlatilag egy zsigeri problémamegoldó képesség új helyzetekben. A fluid intelligencia elég jól előre jelzi az IQ-teszten elért pontszámot és a karrierben való sikerességet. Ugyanakkor érdemes figyelembe venni a társadalmi kontextust, amikor okosságról beszélünk: másfajta okosság kell egy mérnöknek és más egy sportembernek. Minden bizonnyal egy mérnök magasabb pontszámot ér el az IQ-tesztek számolási feladataiban, és a sportember ügyesebben teljesít mondjuk a performációs próbákban. Mindkettő lehet „okos” vagy magas intelligenciájú… egyszerűen az élet más területére fogékonyabbak és másban szereztek gyakorlatot.
Apropó fogékonyság és gyakorlatszerzés… a pszichológia visszatérő nagy kérdése: öröklés vagy környezet. Az intelligencia esetében mit mondhatunk, ezzel születünk és pont, vagy pedig fejleszthető az életünk során?
Alapvetően a kutatások azt mutatják, hogy az intelligencia örökletes, viszont a neveltetésünk és későbbi életkörülményeink valamennyire befolyásolhatják. Van egy híres kísérlet, ahol ikreket vizsgáltak, és az őket érő genetikai és környezeti hatásokra voltak kíváncsiak az intelligencia függvényében. Azt találták, hogy szegényebb – alacsonyabb szocioökonömiai státuszú – családokban a környezetnek nagyobb hatása van az IQ-ra, míg a gazdagabbaknál -–jobb életkörülmények között élőknél – a géneknek volt nagyobb szerepe. Számomra ez azt mondja, hogyha valaki nélkülöző környezetben nő fel, nem tud jól kifejlődni az örökletes tulajdonság – jelen esetben az intelligencia –, hiszen akkora hatással vannak a rossz körülmények, hogy valamilyen módon gátolják azt. Ugyanakkor ha valakinek megvannak egy kiegyensúlyozott élethez szükséges alapvető lehetőségei, nagyobb teret kapnak a gének is.
Hogyan tudjuk fejleszteni az intelligenciánkat? Egyáltalán lehetséges ez tudatosan?
Igen. Fontos, hogy a saját egyéni szintünkhöz mérjük a kívánt fejlődést. Általánosságban fejlődni tud az intelligenciánk, ha stimuláló környezetben vagyunk, viszont amikor egy számunkra unalmas, ingerszegény közegben működünk, akkor kevésbé. Mondok egy példát: ha azt élem meg, hogy egy dinamikus, kihívásokkal teli, számomra izgalmas munkahelyen dolgozom, akkor fokozatosan fejlődni fogok – ha össze kell raknom egy prezentációt a vezetőségnek, és meg kell tanulnom „elevator pitch”-szerűen elmondani, és ezt sokszor megcsinálom, egyre jobb leszek az általános problémamegoldásban és a verbális feladatokban. Ha azt élem meg, hogy a saját képességszintemhez mérve egy számomra unalmas, zéró kihívást támasztó cégnél dolgozom, ott ne várjak csodát semmilyen fejlődéssel kapcsolatban.
Az intelligenciához hasonló fontos fogalmaknál mindig felmerül a korai fejlesztés kérdése. Ha szülőként olvassa valaki ezt a cikket, és szeretné segíteni gyermekét, hogy fejlődjön az intelligenciája, mit tehet?
Én azt vallom, hogy először engedjük meg neki, hogy legyen gyerek: töltsünk vele sok minőségi időt, menjünk a szabadba, vigyük jó társaságba, hadd élje meg a gondtalan gyermekkort. Mindez egyébként facilitálja a sajátos életkori kognitív fejlődési folyamatait. Emellé természetesen hozhatunk be olyan fejlesztő-szórakoztató tevékenységeket, mint az olvasás, logikai feladatok. A kulcs, hogy a gyermek igényeinek megfelelően adjunk teret neki szabad explorációra és kötöttebb, feladatorientáltabb tevékenységekre. Manapság trendi, hogy különórákra járatjuk a gyerekünket, de nem biztos, hogy azzal teszünk jót, ha túlstimuláljuk őt a 120. szakkörrel, figyeljünk rá, kérdezzük meg, vegyük komolyan az igényeit.
Tehát nincs egy hüvelykujjszabály, minden gyerek esetében más arányban válik be az intellektuális stimulálás versus szabad felfedezés, személyiségtől függően?
Azt gondolom, hogy igen. A mai világban rengeteg mindenük megvan a gyerekeknek, talán túlságosan is… ingerdúsabb környezetben élünk, mint valaha. A legfontosabb a biztonságos, nyugalmas háttér, ami elősegíti, hogy kibontakozhassanak a gyerekekben rejlő veleszületett képességek. Az elfogadó, szerető szülői attitűd például nagy rezilienciafaktor lehet, akkor is, ha például alacsonyabb az életszínvonal. Ezzel tudjuk őket a legjobban támogatni.
És magunkat mivel tudnánk jól támogatni? Ha egy dolgot emelnél ki az intelligenciával kapcsolatban, mi lenne az?
Van egy mondás: don’t judge a fish by how it climbs a tree – vagyis ne ítéld meg a halat arról, hogy hogyan mászik fára. Túlértékeli a társadalom, hogy kinek mennyi az IQ-ja. Sokkal fontosabb az, hogy mik az egyéni erősségeink, és ezeket mennyire tudjuk kihasználni életünk során. Nem érdemes az IQ-pontszámot skatulyaként, determinisztikusan felfogni. Koncentráljunk inkább a saját készségeink és képességeink mélyítésére, szélesítésére, és legyünk büszkék munkánk gyümölcsére. Ne felejtsük el, hogy a szorgalmas, konzisztens gyakorlás mennyit számít, segítségével képesek vagyunk „élesíteni” már meglévő képességeinket.
A cikk eredetileg az Üzlet&Pszichológia magazin június-július lapszámában jelent meg.
