Egyrészt a hétköznapi nyelvben annyira elinflálták a sikert, hogy az átlagember reflexszerűen a pénzügyek HUF–EUR–USD-tengelyén méri, vagy a karriercélok fennkölt magaslataiban, a doktori, vezérigazgatói, netán kulturális címek, rangok és díjak világában vagy a gazdasági és/vagy politikai hatalom formális vagy informális birtoklásában. A precízebb gondolkodók evidensnek tekintik, hogy Barabási Albert László sikerdefinícióját szemlézik, mely szerint a siker „az az elismerés, amit attól a közösségtől kapunk, ahová mi magunk is tartozunk”. Vagyis „a siker soha nem rólad szól, de még csak nem is a teljesítményedről. A siker rólunk szól, és arról, hogy mi hogyan látjuk a teljesítményedet.”

Túlzó leegyszerűsítéssel élve ez utóbbi mégiscsak a like-ok darabszámát jelenti, s mindazt, amit kifejez a közösség az egyén felé. Dinamikus, hiszen már rezonál(hat) az életkorra, s nem feltétlenül ugyanazt várja el sikernek egy fiatal pályakezdő esetén, mint egy nyugdíjazás előtt álló munkavállalónál. Objektív is, hiszen így precízen mérhetővé tehető, ki mennyire sikeres. Egyedül a siker szubjektív szerkezete nem érhető tetten és mutatható be ezzel a metodikával. Épp ezért ez utóbbi, a siker speciális egyéni szegmensére fókuszálunk a következő bekezdésekben.

A siker árnyaltsága, relatív természete

Sikeres-e az a középvezető, akiért rajong a fél munkahelyi kollektíva – a másik fele csak azért nem, mert irigyli az eredményeit –, de a vérképe borzalmas testi adatokról árulkodik?

Sikeres-e az a kutató, aki extrém magas impact factorral (tudományos hivatkozási számmal) rendelkezik, de – bár három gyereket vállalt – sosem legózott vagy babázott egyikükkel sem?

Sikeres-e az a remete, aki visszavonultan él egy erdőben és a tücsök halhatatlanságán gondolkodik naphosszat?

Sikeres-e az a családanya, aki felnevelt három gyereket, de aki egyúttal mártírként feláldozta a saját egészségét, mentálhigiénés jóllétét a család egységéért?

Sikeres-e az a szakértő, akinek többmilliós tiszteletdíjat fizetnek ki havonta, de ötvenéves korára több pszichoszomatikus nyavalyája is van?

Sikeres-e az a segítő szakember, aki több lelket és sorsot mentett már meg, de ő maga kiégett és a depresszió kapujában álldogál?

Sikeres-e az a férfi vagy nő, aki tucatszámra hódít és gyűjti be a szebbnél szebb párkapcsolati skalpokat, de elköteleződni és megállapodni képtelen?

(…)

Merjük kitenni a három pontot, mert ez a sor a végtelenségig folytatható. A kérdés tehát ez: lehet-e egységesen nézni egy élet sikerességét, figyelve a részletekre, vagy egy-egy kiugró életterületi teljesítmény elismertsége már jogosan ruházható fel a siker nemesnek szánt szavával? Ezt ki-ki döntse el.

A magam részéről továbbra is az alábbi, kellően dinamikus és módfelett szubjektív sikerdefiníciót javaslom: „Siker az, ha olyan életet tudsz élni, amit élni szeretnél.” Vagyis ez alapján az igazi siker az egyén biopszichoszociális, régebben talán így mondtuk volna: testi-lelki-szellemi és közösségi dimenzióinak együttes figyelembevételét preferálja. Mindez egyszerűbben az életstílus, életritmus, életvitel szavakkal ragadható meg. Ahhoz, hogy megmondjuk, ki a sikeres, nézzük meg, hogyan él, a mezei hétfők, normál keddek, sima szerdák rendtartása sokkal inkább megmutatja a valóságot, mint a legutóbbi díjátadóról streamelt közvetítés vagy közzétett insta-poszt, amit ráadásul több százezren néztek meg és lájkoltak, csak a megjelenést követő 24 óra leforgása alatt.

Gondolatkísérlet

Most érkeztünk el vizsgálódásunk sarokkövéhez. Képzeljük el egy pillanatra, hogy egy tanácsterem 12 fős, hatalmas asztalához ülünk le. A hangulat misztikus, olyan, mintha valamely fantasy világ ármánykodása vagy varázslata hozta volna létre és hívta volna össze ezt a tanácskozást. Az asztalfőn egy ötvenéves, ereje teljében lévő, tapasztalt ember ül, szólásra emelkedik. Jobbján egy huszonéves lelkes fiatal, akiből sugárzik az ambíció, balján pedig egy roppant idős személy. Körbenézünk, kisvártatva elfog minket az ambivalens döbbenet: az asztalnál mind mi vagyunk. A különböző életkorú énjeink. Igen, az asztal egyik szegletében, pontosabban vélhetően inkább az asztal alatt ott játszik kedvenc matchboxával vagy babájával az ötéves óvodás önmagunk, egy másik helyen a pattanásos kiskamasz önvalónkra ismerünk, amott az érettségiző büszke énünk figyel, hogy hova és mibe csöppent épp, legott pedig nyugdíjas, hatvanöt éves idősödő variánsunk ül. És így tovább. (Ezen a ponton rád bízom, Kedves Olvasóm, mennyire mered és tudod kibontani a gondolatkísérletet. Igazi önismereti csemege ez, melyben érdemes elidőznünk.)

A társalgás vezetője felteszi a kérdést: „Örülök, hogy mind itt vagyunk. Mondjátok csak, ki miben méri a sikert. Ki mitől érezné sikeresnek magát?” A válaszok sorra érkeznek.

Ha a tanácskozás jegyzőkönyvét alaposan visszaolvassuk, és utólag elemezzük, nagy valószínűséggel megmondható, melyek azok a metszetek, amelyek kortalanok, vagyis mind az idős, mind a fiatal, mind az erős, mind a gyengébb énjeink prioritása szerint is egyaránt fontosak, s melyek azok, melyek egynémely korszak specifikumai lettek.

Megjegyzés: egy-egy ilyen gondolatkísérlet végigvitele, vagyis igazi beszélgetés önmagunkkal önreflektív módon többet hoz, mintha még két könyvet, tíz cikket vagy néhány kiváló TED-előadást megnézünk a siker pszichológiája témában. Ahogy Carl Gustav Jung megunhatatlan intelme mondja: „Aki kifelé néz, álmodozik, aki befele pillant, felébred.”

(…)

Szívesen olvasnád tovább? A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia ájúnius-júliusi számában jelent meg, melyet megtalálsz az újságárusoknál vagy megveheted digitális formában itt is.