„Hiába. Maximalista vagyok.”
Van, hogy megszólnak minket barátaink, kollégáink, a családunk, ha túl sokat hajtunk. Mi ilyenkor csak annyit válaszolunk: „Hiába. Maximalista vagyok.” Valljuk be, elismerően gondolunk saját perfekcionizmusunkra. Ugyanez figyelhető meg társadalmi szinten is. Szinte dicsőítjük, a sikeresség jelképének tekintjük a tökéletességre törekvést.
Perfekcionizmus = sikeresség?
Thomas Curran kutatásai azonban arra világítottak rá, hogy nincs összefüggés a perfekcionizmus és a sikeresség között. Nem feltétlenül sikeresebbek a maximalisták, sőt, folyton elégedetlenek saját eredményeikkel. Rosszul érzik magukat attól, hogy soha nem képesek a tökéletesség színvonalát hozni. Ez mit eredményez? A lelki zavarok színes palettáját: szorongást, evészavarokat, depressziót stb.
Az amerikai álom valóság?
Ami még elszomorítóbb, hogy a vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy a perfekcionizmus egyre inkább terjed, de ezzel együtt a lelkibetegek száma is nő. A piacorientált társadalom hozzá is tesz a választási és személyi szabadságával. Ezzel egyfajta nyomást helyez tagjai vállára. Van választásunk jobbnak lenni, mert mi alakítjuk sorsunkat. Ha nem sikerül, az csakis a mi hibánk. Így hajszoljuk a legjobbat, a tökéletest az életstílusunk, státuszunk szempontjából. Az anyagi jóllétet fogalmazzuk meg életcélunkként, ennek érdekében presztízsárukat, státuszszimbólumokat vásárolunk. Ezeket kitesszük közösségi média oldalainkra, még jobban hangsúlyozva, hogy van tökélesedére képes élet. Az amerikai álom valóság. Semmi sem elérhetetlen, csak erősen akarni kell. A szorgos munka elnyeri méltó jutalmát. Ezek alapján, gyakorlatilag mindig a saját magunk és a társadalom ítélőszéke előtt állunk. Életünk során mércéknek és rangsoroknak kell megfelelnünk, és csak rajtunk múlik, hogyan alakul a sorsunk. Ez igen frusztráló gondolat.
Hol rontjuk el?
Már a közoktatással elkezdődik a méregetés. Mérőszámokkal és etalonokkal ösztönöznek minket a jobb teljesítmény elérésére. Így nem is csoda, hogy megtanuljuk az igényt a törekvésre, a teljesítésre, magunk százalékokba, szigorú rangsorokba sorolására. Ha nem teljesítünk jól, hibázunk, kudarcot vallunk, feltámad a vágyunk, hogy máskor még jobban odategyük magunkat. Emellett legalább úgy nézzünk ki, mint egy topmodell és legyen annyi követőnk az Instán, mint a legmenőbb influencernek. Mert ha nem, „csödtömegek” vagyunk.
A teljesítménykényszerből fakadó bizonytalanságból élősködik e társadalom. Felnagyítja a hibákat és hiányosságokat. A tökéletlenség érzése mindent áthat. Ezért vágyunk még jobb és jobb teljesítményre.
„Már hogy lennék sikeres?” Tökéletlen énünk tökéletesítése
De vajon a perfekcionizmus tényleg a kiválóságra törekvésről szól? Curran mentori tevékenységéből származó tapasztalatai alapján azt válaszolja, hogy egyáltalán nem. Számos kitűnően teljesítő diákja szánalmas kudarcként éli meg sikereit. „Már hogy lennék sikeres, amikor másoknál sokkal keményebben kell küzdenem ugyanazokért az eredményekért?” – válaszolják Currannak. Ezekben az esetekben a maximalizmus arról árulkodik, hogy gyengének tartják magukat másokhoz képest. Nem a kiválóságra vágyásról van szó, inkább valami tökéletesítéséről. A perfekcionizmus forrása tökéletlen énünk tökéletesítése.
Szélmalomharc
Ha elérjük a hegycsúcsot, szuper. Végre mi is vagyunk valakik. De mi jön utána? Egy ideig örülünk az eredményünknek, de hamarosan újra beköszönt a „semmirekellő-érzés”, amikor látjuk, hogy mások többet is tudnak. Elbizonytalanodunk, hogy valóban elegek vagyunk-e, érünk-e valamit. Új cél és a hegy újbóli megmászása következik. Az elérhetetlen tökéletesség hajszolása a 22-es csapdája. Egy önpusztító körforgás.
A reménytelenség születése - a perfekcionizmus típusai
A perfekcionizmusnak három típusa van. Az egyik az énközpontú perfekcionizmus, a tökéletességre való törekvés. A második a társadalmilag előírt, amikor úgy érezzük, hogy mások túl sokat várnak tőlünk. Az utolsó pedig a mi másokra irányuló perfekcionizmusunk, amikor tökéletességet várunk másoktól. Mindhárom valamilyen lelki sérülést feltételez. De a legpusztítóbb minden valószínűséggel a társadalmilag előírt formája. A perfekcionizmusnak ez a típusa függ össze a legjobban a mentális betegségekkel. És ez nőtt a legnagyobb mértékben az utóbbi kb. 30 évben. 2017-ben a fiatalok 18%-a számolt be orvosilag már lényeges szintjéről.
Ezt a tendenciát követve 2050-re minden harmadik fiatal orvosi kezelést igénylő kategóriába fog tartozni.
A társadalmilag előírt perfekcionizmus követői mindig eleget kívánnak tenni mások, a társadalom elvárásainak. Ez sokszor sikerül is, így még feljebb emelik a lécet. Úgy gondolják, minél jobban teljesítenek, annál nagyobbak feléjük a követelmények. Ez egy idő után reménytelenséget szül.
Van remény. Mit tehetünk a perfekcionizmus ellen?
Jobban kell vigyáznunk a fiatalokra, mert a fejlődés fogékony éveiben ők a legsebezhetőbbek. Fontos, hogy a szülők kudarc esetén is feltétel nélkül támogassák gyermekeiket.
Bízzanak bennük, ne adjanak hangot folytonos aggodalmuknak, ne ellenőrizgessék az életüket, és főként ne vegyék magukra a gyerek kudarcait, de sikereit sem!
Társadalmi felelősségünk is nagy. Olyan kultúrát kellene kialakítanunk, amiben kevésbé kell tökéletesnek lennünk. Olyan életcélt kell találnunk, ami különb annál, hogy megfelelünk-e másoknak. Meg kell tanulnunk, hogy az élet olykor kudarcot mér ránk, de ez természetes dolog. A kudarc attól még nem azonos a gyengeséggel. És senki sem tökéletes. El kell felejtenünk a tökéletesség tévhitét. Meg kell tanulnunk méltányolni a tökéletlenség szépségeit a mindennapi élet természetes részeként!
