hero
hrpwr.hu 2021. október 06. 17:29
Neked mik a belső korlátaid?
Szerintem mindenkinek ismerős az a mondás, hogy „Minden fejben dől el”, amit régebben előszeretettel, már-már túlzásokba esve emlegettünk, hol magunkat, hol másokat biztatva ezzel.

Talán jelmondatnak, mottónak lehetne hívni, amit ha kimondunk, abban bízunk, hogy elillan minden félelmünk és bátran belevághatunk az előttünk álló kihívásokba. Manapság viszont, ha meghalljuk ezt a mondatot, lehet, hogy már csak egy legyintéssel, vállrándítással reagálunk. Talán még elejtünk egy „Hagyjuk ezt!” vagy „Próbáltam már, nem ilyen egyszerű ez…” kísérő mondatot is. Vass Andrea junior szervezetfejlesztő, coach írása.

Sokszor eszembe jutott, hogy – mint megannyi dologban – ebben az esetben is az igazságot valahol a kettő között kell keresni: tény, hogy nem ilyen egyszerű az élet, hogy eldöntünk valamit és tűzön-vízen át sikerre visszük. De azért valami miatt még mindig emlegetjük ezt a mondatot, és valamiért mégiscsak elterjedt, belénk égett. Ami azt jelenti, hogy olykor-olykor sikerül ezeket a láthatatlan akadályokat leküzdeni, de van, amikor ez kevésbé szerencsésen alakul.

Vajon mi van a fejünkben, ami ennyire megnehezíti a dolgunkat? Mi az, amit időnként nem tudunk megugrani? Min múlik, hogy megugorjuk-e azt a valamit?

Én ezeket a „dolgokat” egyszerűen korlátoknak neveztem, amik időnként bekapcsolnak és megakadályozzák, hogy sikerre vigyünk helyzeteket. De mik lehetnek pontosan ezek? Mire vezethetőek vissza?

Ez a dilemmám elkezdett tisztázódni egy olvasmányélményem alkalmával, mégpedig a neves pszichológus Edith Eva Eger Az ajándék című könyvének olvasása során. Aki nem ismerné Dr. Egert: ő egy magyar származású, az auschwitzi koncentrációs tábort megjárt túlélő, akiből végül Amerikában neves pszichológus lett, így saját és kliensei tapasztalatai alapján tud segíteni másokat elakadásaikban. Már a könyv bevezetőjében azt olvashatjuk, hogy Dr. Eger szerint nem az volt a legrosszabb börtön, ahova őt fizikálisan bezárták, hanem az, amit ő önmaga köré (akaratlanul) felépített.

„Sokan éljük át, hogy a tudatunkba vagyunk zárva. Amit gondolunk és hiszünk, meghatározza és gyakran korlátozza az érzéseinket, a tetteinket, és hogy mit tartunk lehetségesnek….miközben a bebörtönző hiteink egyénien jelennek meg és játszódnak le, néhány közös mentális börtön is hozzáad a szenvedéshez.” (Edith Eva Eger, Az ajándék, 11.o.)

Dr. Eger ezeket az általam korlátoknak nevezett tényezőket inkább börtönöknek hívja, olyan láthatatlan börtönöknek, amelyek észrevétlenül akadályoznak bennünket: cselekedeteinket, gondolatainkat; de akár vágyainkra is hatással lehetnek, vagy arra, hogy milyen a hozzáállásunk hétköznapi dolgokhoz. 

A könyvében ő 12 börtönt sorol fel, melyek kifejtve még érzékletesebbek, de számomra már az elnevezésük is beszédes: Az áldozatlét börtöne, Az elkerülés börtöne, Az önfeladás börtöne, A titkok börtöne, A bűntudat és a szégyen börtöne, A feldolgozatlan gyász börtöne, A merevség börtöne, A neheztelés börtöne, A bénító félelem börtöne, Az ítélkezés börtöne, A reménytelenség börtöne, A meg nem bocsátás börtöne. Szerinte ezek a legjellemzőbb fejben lévő korlátozó tényezők, viszont nem mindenkinél van jelen mindegyik. Amik nálunk megjelennek, azokat életünk során eltanuljuk, átvesszük a szüleinktől, környezetünktől, illetve magunknak alakítjuk ki tapasztalataink során. 

Magamat megvizsgálva, három-négy ilyen korláttal/börtönnel rögtön tudtam azonosulni. Az egyik, ami leginkább megragadt az a bénító félelem börtöne. Hányszor volt már úgy, hogy egy döntést nem tudtam meghozni, valamit sokáig nem mertem meglépni (pl. munkahelyváltás, költözés, stb.)? A fent felsorolt okok közül volt a háttérben korábbi rossz élmény, de olyan is, hogy a szüleimtől hallottam olyat, hogy „A biztosat a bizonytalanra ne cseréljük.”. Ezek mind ráerősítettek arra, hogy mielőtt komoly döntést hozok, erősen mérlegeljek, hogy megéri-e.

Vagy a másik, amit kiemelek az Az ítélkezés börtöne: hányszor kerültem én is észrevétlenül olyan helyzetbe, hogy magamat másokhoz viszonyítottam? Esetleg a másik viselkedése, öltözködése, döntése, hozzáállása stb. fölött törtem pálcát? Akár magamban tartva, akár kimondva. Utólag ránézve ezek az ítélkezések a legtöbb esetben szükségtelenek voltak, nem vittek előre, ellenben torzították a magamhoz, illetve a másikhoz való viszonyomat. 

A vizsgálódást lehet és érdemes is folytatni. Márcsak azért is, mert jó tudatosítani, hogy:

1.     Egyáltalán vannak ezek a belső börtönök/korlátok (benned, bennem, mindenkiben).

2.     Mi okozza ezeket?

3.     Hogyan lehet tőlük megszabadulni?

A könyv minden börtön esetén más-más technikát, gyakorlatot kínál, amivel meg lehet kísérelni a „menekülést” vagy kellemesebb szóval illetve „szabadulást” az adott börtönből. Egy viszont minden technikában közös: a DÖNTÉS, hogy te ezt fel szeretnéd számolni.

„Amikor megszökünk a mentális börtönünkből, nemcsak megszabadulunk attól, ami visszatartott, hanem abban is szabadok leszünk, hogy a szabad akaratunkat gyakoroljuk.” (Edith Eva Eger, Az ajándék, 15.o.)

Számomra a könyv hatására kicsit átértékelődött a „Minden fejben dől el” mondás. Már nem feszülök be, ha valakitől ezt hallom, inkább elgondolkodom: vajon melyik általam kreált börtönajtó készül éppen bezáródni?  Ha pedig már beazonosítottam, meg is tudom magam nyugtatni, hogy a börtönőr én vagyok….