Emlékszem, pszichológiai tanulmányaim során milyen érdekesnek találtam azt a megállapítást, amit fejlődéslélektan órán tett az előadó: miszerint már a kisbabák is figyelik egymást, és összemérik, hogy ki hol tart, mit tud. Nyilván a fejlődést szolgálja ez az ösztön: egymást látva tanulunk. Az is nyilvánvaló, hogy egy kisbaba még nem omlik össze lelkileg attól, ha a mellette lévő, korban hozzá hasonló baba mondjuk több szótagban gügyög, mint ő. 

Mikortól kezdődik egymás árgus szemekkel történő megfigyelése? Egymás méricskélése professzionális szinten? Ahogy telik az idő, úgy egyre inkább ez a tendencia. Kezdetben, gyerek- és kamaszkorban még nem tudatosul bennünk, hogy mennyi gondolatunk, cselekedetünk hátterében húzódik meg a rivalizáció, de ahogy érünk, erre is születhet – jó esetben – egy rálátásunk. 

Rivalizálásunk mértékét és irányát alapvetően az önbizalmunk állapota határozza meg, de kísérletekből tudjuk, hogy még a nemi és kulturális hovatartozásunk is árnyalja ezt a képet, illetve a versenyszellemnek is van egy velünk született mértéke. Például már gyerekkorban látszik, hogy kiben rejlik – fejben is – élsportolói potenciál. Mindenestre a versengés többeknek elsőre negatív fogalomként cseng, és nyilván sokszor ez egy destruktív folyamat is lehet, ugyanakkor tőlünk is függ, mit hozunk ki egy kompetitív helyzetből. Fülöp Márta akadémikus évtizedeken át tartó kutatásaiból kiderül, hogy míg hazánkban inkább egymást lenyomva igyekszünk előrébb jutni, addig az Egyesült Államokban inkább inspiráló hatással van a versengés az emberekre, Japánban pedig egyenesen hálásak a versenytársak egymásnak, amiért segítik egymást abban, hogy mindenki a legjobbat hozza ki önmagából. Így is lehet. 

Az Üzlet és Pszichológia magazin megtalálható az újságárusoknál, benzinkutaknál, vagy megrendelhető itt is.