A burnout szó ma gyakran inkább egy élményt fejez ki, mintsem hogy pontosan leírná, mi történik valójában.

Egy vezető nemrég osztotta meg velem egy coaching folyamatban, hogy három munkatársa a múlt hónapban kiégettnek nevezte magát. Amikor kicsit a mélyére ástunk, három történet bontakozott ki: „Az egyikük láthatóan elfáradt, nehezebben indult neki a feladatoknak, de amikor beleállt, még mindig jól működött. A másik inkább bizonytalan volt, sokat gondolkodott, visszakérdezett, és mintha ebben fáradt volna el. A harmadik pedig elvégezte a munkáját, de már nem volt benne igazán jelen – mintha egy kicsit kivonódott volna az egészből” – mesélte. Mégis mindhárman ugyanazt a szót használták.

Amikor egy munkatárs azt mondja: „elfáradtam”, hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy ugyanarra gondolunk. Valójában ez a szó nagyon különböző élményeket takarhat – még akkor is, ha a felszínen ugyanúgy fejezzük ki. És éppen ez az, ami miatt könnyű félreérteni. A nehézség az, hogy saját élményünk kifejezése sem mindig pontos – sőt, néha még az sem biztos, hogy maga az illető tudatosítja mi is zajlik pontosan a színfalak mögött. De miért van ez így?

Amikor azt mondjuk: „elfáradtam”, valójában egy összetett belső állapotot próbálunk egy szóval leírni. 

A testünk folyamatosan jelez: apró változásokat az energiaszintben, feszültséget, nyugtalanságot, lelassulást. Az agyunk ezekből a belső jelzésekből dolgozik – mi viszont ennek csak egy leegyszerűsített, tudatosan is hozzáférhető részét érzékeljük. És ennek jó oka van. Az idegrendszerünk ugyanis úgy van „beállítva”, hogy ne érzékeljünk mindent, ami bennünk történik. Ha minden apró belső változást élesen és részletesen érzékelnénk, gyakorlatilag nem tudnánk a külvilágra, a bőrünkön kívülre figyelni. Ezért az agyunk leegyszerűsíti az élményt számunkra.

Egy kicsit olyan ez, mintha egy régi, fekete-fehér televízión keresztül néznénk egy nagy felbontású adást. A belső működésünk valójában sokkal gazdagabb és részletesebb, de mi ebből csak egy durvább, maszatos, elnagyolt verziót „látunk”. Erre a homályos belső képre épül az érzelemszabályozásunk is.

A modern idegtudomány szerint az agyunk aktívan értelmezi ezeket a bizonytalan testi jelzéseket, és összekapcsolja őket a helyzettel, a korábbi tapasztalatainkkal és azzal, amit éppen fontosnak tartunk. Amit végül érzésként megélünk, az már ennek az összetett értelmezési folyamatnak az eredménye.

Az általam használt Inner Architecture modell ezt a működést írja le: hogyan áll össze a belső élmény a testi állapotokból, a figyelmünkből, a kontextusból és a múltbeli tapasztalatainkból – és hogyan lesz ebből egy számunkra értelmezhető jelentés.

És itt jön a nehézség: Ugyanazon a belső érzet – például egy feszültséggel vagy lelassulással járó állapot – mögött egészen különböző folyamatok állhatnak.

Mi viszont ebből sokszor csak egyetlen, leegyszerűsített következtetést vonunk le: „elfáradtam”. És ez az egyszerűsítés az, ami könnyen félrevezet.

És ha nem értjük ezt a belső működést, könnyen félreértelmezzük azt is, ami velünk történik. A probléma ott kezdődik, amikor erre reagálunk. A legtöbb vezető segíteni akar – csak gyakran nem úgy, ahogyan valóban szükség lenne rá. Pihenést javasol ott, pedig valójában irány és visszajelzés hiányzik. Motiválni próbál ott, ahol az ember már kimerült. Coachinggal próbál megoldani egy olyan helyzetet, amelynél valójában a működés vagy a környezet szorulna változtatásra. És közben a helyzet nem javul. Néha inkább romlik.

Az egyik leggyakoribb mondat, amit hallok: „Nem gondoltam volna, hogy ennyitől elfáradok… lehet, hogy kiégtem.” De amikor elkezdünk beszélgetni, gyakran kiderül, hogy nem feltétlen az energia fogyott el. Lehet, hogy nem világos, mi a jó döntés. Lehet, hogy az illető bizonytalan abban, hogy elég jó-e. Lehet, hogy túl sok minden fut egyszerre. Vagy egyszerűen már nem tud úgy kapcsolódni ahhoz, amit csinál.

A kiégést gyakran a fáradtsággal azonosítjuk – mintha minden tartós kimerülés szükségszerűen ugyanabba az állapotba vezetne. A valóság azonban jóval összetettebb. Nem minden fáradtság jelent kiégést, és nem minden kimerülési folyamat vezet oda. Inkább úgy érdemes elképzelni, mintha több különböző út létezne: eltérő kiindulópontokból, eltérő dinamikával haladva, mégis néha hasonló tünetekhez jutva el. És ami a kulcs: ezekről az utakról nem ugyanúgy lehet visszafordulni.

A legfontosabb kérdés nem az, hogy „kiégtem-e?”, hanem az, hogy: „mi történik velem valójában?”

Amikor legközelebb valaki azt mondja: „elfáradtam” vagy „szerintem kiégtem”, érdemes egy pillanatra megállni. Nem válaszolni azonnal, nem megoldást adni. Csak feltenni magunknak egy kérdést: biztos, hogy tudom, mi van mögötte?
A témáról és arról, hogy hogyan lehet ezeket a helyzeteket a gyakorlatban jobban megkülönböztetni a Role-Based Exhaustion Differentiation (RED) keretrendszer segítségével, a május 7-i Kiégés workhopon tartandó előadásomon beszélek részletesebben.