Azon kevés nő közé tartozol, aki kiírja a honlapjára a születési évszámát. Ezek szerint jóban vagy az életkoroddal…

Nem zavar, igen. 48 éves vagyok, és 42 voltam, amikor a férjem munkája miatt az egész családunk kiköltözött Hollandiába. Egy húsz éves vállalati és tanácsadói pályát hagytam magam mögött, elvégeztem a Gestalt terapeuta képzést, és így próbáltam új karriert építeni Hollandiában, a nulláról. 44 évesen érkeztem az életközepi változás korába.

Nem bizony. Tudatosan kerülöm ezt a kifejezést. Persze az életközepi válság is elérhet minket, de csak akkor, ha nem kezeljük megfelelően az életközepi változás korszakát, ami legtöbbünket elér.

Ennyire behatárolható az, hogy ez mikor történik meg? Azt mondod, téged 44 évesen ért el… Miből érezted, hogy az életközepi változás korába „érkeztél”?

Biztos, hogy az országváltás egy komoly katalizátor volt. Egy új országban semmi sem evidens, új nyelv, új kultúra, új kihívások, és az identitásomat is újra kellett rajzolni. Mást jelent egy negyvenes nő Magyarországon, és mást Hollandiában.

Jelzőket mellé tudsz tenni?

Mondok egy példát. Amikor 38 évesen elkezdtem fogszabályzót hordani (Magyarországon), akkor furcsán néztek rám, volt, aki megkérdezte, hogy „Most már minek?” Vagy egy másik példa: sokszor hallottam, hogy negyvenévesen már ne ugráljak, becsüljem meg a munkámat, mert úgysem vennének fel máshova dolgozni. Tehát sok helyről érkezett az az üzenet felém (és hát természetesen nem csak felém, hanem általában a korosztályom felé), hogy egy negyvenes nő már azért kicsit kevesebbet ér a munkaerőpiacon is, és nőként is.

Ennek ellenkezőjét érzed a bőrödön Hollandiában?

Hajajj. Nagyon. Például, amikor először lementem a helyi konditerembe, akkor már ott ért az első sokk. Alig bírtam tartani az iramot a hatvan-hetven évesekkel. Pedig otthon is sportoltam. És ez sok mindent elárul: a nyugdíjasok fejben nem nyugdíjasoknak kezelik magukat, és például nem nyugdíjas tornára járnak. Persze ageism itt is van a munkahelyeken, de a magánéletben elképesztő dinamikusak az idősebbek is, és nem restek új célokat kitűzni maguk elé. Egyszer elmentem egy francia témájú estre, amit egy helyi nyelviskola szervezett, és ahol többségében hatvan-, hetvenévesek járnak, akik most tanulják a nyelvet. Ezen a rendezvényen például az asztalok között mászkálva két idős hölgynek összeakadt a járókerete. Semmi nem kínos, nem néznek ferde szemmel az emberekre és főleg, senkinek nem jut eszébe megkérdezni, hogy „Ebben a korban már minek?”

Ez a te önképedre is hatással volt?

Abszolút. Engem az az érzés kerített hatalmába, hogy a munkám során valami fontosabb, társadalmi hatást szeretnék elérni. Nem csak egy vállalat céljait és profitját szolgálni. Negyvenévesen sokakban merül fel a kérdés, hogy milyen nyomot hagynak maguk után, és hogyan szeretnék leélni az életük második felét. Ilyenkor kezdenek el sokan rendszeresen sportolni, mert átérzik, hogy véges az élet, és fontos tudatosan figyelni az egészségükre. Mi a testvéremmel és alapító társammal, Milánkovics Kingával ezért döntöttünk úgy, hogy egy civil szervezet formájában szeretnénk segíteni azoknak az embereknek, akik hozzánk hasonlóan pont a fenti kérdésekre keresik a válaszokat.

Azon gondolkoztam már korábban is sokszor, hogy volt egy korosztály, a mostani X generáció szülei, akik a mostani hetvenpluszosok, baby boomerek, akiket pont az életük közepén ért a rendszerváltás, amikor is szinte nulláról kellett megtervezni a karrierjüket, mert sok vállalat eltűnt alóluk, új lehetőségek nyíltak. Pedig az akkori negyven tényleg negyven volt, nem az új harminc. A mai negyveneseknek nincs egy ilyen tényező az életükben, ami rákényszerítené őket arra, hogy újradefiniálják magukat. Mennyire tudatosan akarják mégis ezt?

Fontos leszögezni, hogy amiről beszélünk, ez az életközepi változás, nem korhoz kötött, hanem élethelyzethez. Tehát, amikor felnőnek, és kirepülnek a gyerekek, akkor óhatatlanul is elkezdünk gondolkozni azon, hogy mihez kezdjünk a felszabaduló energiával. Többnyire ez manapság a negyvenpluszosokat érinti, de nem homogén populációról beszélünk. Azok például, akik később vállaltak gyereket, negyvenes éveikben épp a kis gyerekeik miatt szembesülnek az újradefiniálás szükségességével. Mindenesetre gyakran látom, hogy ezek az emberek akarnak vállalkozást indítani, esetleg sokat utazni, vagy valami teljesen új dolgot megtanulni. És születnek ilyenkor új kapcsolódások, barátságok is.

Valóban? Mindig azt mondják, hogy a legkönnyebb gyerek- és kamaszkorban barátságokat kötni, és idővel egyre kevesebb a lehetőség, a terepe annak, hogy valódi mély barátságok szülessenek, ne csak átmenetiek.

Ez például egy olyan hiedelem, amit sokan gondolnak, de én például nem tudom ezt megerősíteni. Igaz, hogy régi barátságok lemorzsolódnak, mivel az ember változik, és a gyerekek se kötik már össze az iskolai kapcsolatokat, de ha az ember nyitott, és új dolgokba kezd, ahol hasonlóan gondolkodó emberekkel ismerkedik meg, akkor képes új és mély kapcsolatokat kialakítani. Sőt, talán még gyorsabban is, mint korábban, mert ahogy egy kései szerelemben is, már kellő önismerettel rendelkeznek a felek. Nekem például itt, Hollandiában is lettek új barátaim.

Melyek azok a visszatérő kérdések, problémák, amikkel nap mint nap találkozol, amikor a változó korban lévő klienseiddel beszélgetsz?

(...)

Itt is sokan kiégnek erre a korra, és sokan választanak új munkát. Vagy a hobbijukat kezdik el magas szinten űzni, vagy effektív új munkaköröket tanulnak ki, például sokan kezdenek programozni, és itt is sokan kezdenek például coaching karrierbe.

Ez nem csak azokra jellemző, akik nem találták meg a számításaikat a karrierjük első húsz évében? Tehát vagy nem kerültek olyan magas pozícióba, amilyenbe szerettek volna, vagy nem szerették eléggé a munkájukat?

Akiket én ismerek, és akikre most gondoltam, mind magas pozíciókban dolgoztak, elértek mindent a saját területükön, és abban égtek ki. Pont ez a problémájuk, hogy nincs már, ami igazán motiválná őket. És közben ott van még körülbelül 30 évük, amit munkával szeretnének még tölteni, de már a gondolat is rémiszti őket, hogy ugyanezt csinálják ennyi ideig. Van, aki sabbaticalra megy, coachingot kér, de ez sem segít hosszú távon.

Na, de hát akkor itt a válasz arra, hogy ez miért válság. Ez egy rendkívül frusztráló gondolat, tetézve azzal, hogy egzisztenciálisan is nagy a tét. Mit tapasztalsz, tól-ig mennyi az az idő – a normalitás keretén belül – amíg az emberek feszülni szoktak ezen a kérdésen? Amíg kialakul a válasz? Mert az előbb olyan könnyedén hangzott, ahogy te Hollandiában újradefiniáltad magad 1-2 év alatt…

Akkor tisztázzuk: utólag könnyedén hangzik, ahogy elmesélem, de közben kicsit se éltem meg könnyedén. Ahogy szinte senki. Volt például egy évem, amikor szinte légüres térben voltam. A Gestaltban ezt a „termékeny ürességnek” nevezik. Amikor lefut egy ciklus, és még nem indul el a következő. Az a pillanat, amikor minden lehetséges, mert már és még semmi nincs. Aztán beindul az új ciklus, érzékeljük a belső és külső világot, elkezdjük gyűjteni az információkat, impulzusokat, és aztán előbb utóbb akcióba lépünk. Nálam ez akkor érkezett el, miután felmondtam a munkahelyemen, de még nem tudtam, hogy mit fogok csinálni. Ez pokoli nehéz időszak volt. Igen, ebből a szempontból, hívhatjuk akár krízisnek is, hiszen minden változás nehéz.

Tehát nincs gond azzal, ha mégiscsak krízisnek éli meg az emberek többsége.

Ez a változás szinte mindenkinek nehéz. Akár tudatában van valaki, hogy ez történik, akár nem. Van olyan kliensem, aki három éve próbálja kitalálni az új önmagát. És a három év nem is sok ebben a kontextusban! Senki nem állítja, hogy ez egy könnyű folyamat. Ha viszont úgy tekintem, hogy a változás, mint maga az öregedés is, annyit jelent, hogy élünk, ez már önmagában egy lehetőség, ami nem mindenkinek adatik meg, hiszen sokan halnak meg fiatalabb korukban. Jó lenne inkább ezt észrevenni ebből.

(...)

Az interjú teljes terjedelmében elérhető az Üzlet és Pszichológia 2021. június–júliusi számában. Az újság megrendelhető itt.