Ha rangsorolnod kellene, hogy a munkahelyeden melyik helyiségben érzed magadat a leglelkesebbnek, legenergikusabbnak, akkor hova esne a választásod? Vajon mi ennek az oka?

Ráhangoló gyakorlat

Vonulj el a munkahelyed számodra legkellemesebb „szegletébe”! Figyeld meg alaposan, hogy hol vagy! Milyen színek, formák és hangok vesznek körül pontosan? Milyen közel vannak a falak (ha vannak), mennyi lépést tudsz megtenni magad körül? Milyen élő és élettelen dolgok vannak körülötted, és ezek milyen méretűek? Milyen a hőmérséklet és erre hogyan reagál a fejed, a lábad és a karod? Hogy érzi most magát a gyomrod? Milyen a fényviszony az egyik pontban és milyen a másikban?

Feledkezz bele úgy 5-6 percig abba a térbeli jelenlétbe, ahol éppen vagy, majd csak ez után térj vissza az olvasáshoz!

Ha a feladatot jól csináltad, akkor ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy csukott szemmel tökéletesen elmondd, mi hol található, mennyi és milyen színű, mekkora és milyen hangot ad ki éppen. Feltehetően ennyi időre szükséged is volt, hogy a belefeledkezés alatt érzések is megjelenjenek benned, ahogyan tekinteted egyik pontról a másikra vándorol. Hányféle érzést tudnál megnevezni, ha ezeket kihangosítanád? Mit gondolsz, hogyan szól rólad az a helyiség (szelet), amiben ilyen jól érzed magad? Ha ez a térrész beszélni tudna, mit mondana?

Ez a bevezető gyakorlat az érzékenyítésedet szolgálja, amely arra irányul, hogy valamelyest tudatos szintre emeld a környezetedből érzékelt hatásokat. A saját terére, asztalára a valamit is adó privát szerepünkben és privát terünkben ez talán nyilvánvaló, de a munkahelyünkön már kevésbé kontrolláljuk a teret, amit adottnak és gyakran tőlünk függetlennek veszünk magunk körül, hiszen többnyire megosztozunk rajta másokkal is. 

A környezetpszichológia tudománya

Kb. 60 éve vizsgálják, hogy miként hatnak ránk a különböző fizikai környezeti, térbeli hatások, és hogy ezek milyen reakciókat váltanak ki belőlünk (például egészen más érzést kelt és másfajta viselkedésmódokra ösztönöz bennünket egy elhagyatott épületrész vagy egy frissen felújított épületrész előtt elhaladnunk). Ez az oda-visszahatás vagy tranzakció az, ami sokkal jelentősebb hatással bír, mint azt hagyományos esetben gondolnánk, vagy mint amire tudatosan figyelmet fordítunk. Például tudjuk, hogy a zöld és színes növények milyen hatással vannak a páratartalomra, a komfortra és a figyelemre, mégsem élünk eléggé a tudatos használatukkal. A személy, a pszichológiai folyamatok és a szociofizikai környezet egymással tehát szerves egészet alkotnak. A városok szerkezete és a társas jóllét, a nevelési-oktatási intézmények tere és az agresszív viselkedés vagy a teljesítmény, a kórterem és a gyógyulás viszonya egyaránt vizsgálható, és olykor meglepő következtetések vonhatók le belőlük – vallja Dúll Andrea, aki meghonosította és elterjesztette a környezetpszichológiát Magyarországon.

A munkahelyi tér kontrollja

Az irodában töltött idő és az ott végzett tevékenység, az ott megélt élmények során emlékekkel telik meg és így jelentésteli hellyé válik – tudattalanul is. Az ismerős, biztonságos, kontrollált helyek kompetencia- és autonómiaérzést keltenek a használókban. Ezért olyan fontos, hogy 

A testre szabást befolyásolják a munkakörülmények, az aktuális feladatok és a dolgozó saját igényei. Ezek között megtalálni az optimumot nem egyszerű – gondoljunk csak a napsütötte és napfűtötte terekre, ahol több asztalnál dolgoznak a munkatársak, a tér eltérő pontján ülve azonban eltérő mértékben kapják a hideget-meleget, így van, aki állandóan gyöngyöző homlokát törülgeti, míg más pulcsiban ül és ízületi panaszokkal fordul az üzemorvoshoz. A diszkomfort meglátszik a munkatempón, a koncentráción (nehéz úgy dolgozni, hogy közben olyan terveket szövögetünk, miként és hova lehetne még egy klímát felszereltetni) és értelemszerűen a teljesítményen is. Egy vizsgálat szerint a dolgozók megelégedettségét nem a technikai környezet, az ultramodern és a munkavégzést megkönnyítő „kütyük”, az alájuk tolt csodaszép parkosított iroda fogja szolgálni igazán, hanem az, ha minderre személyes befolyással bírnak. Alakíthatnak rajta (pl. a műanyag, színes szelektív hulladékgyűjtőkre kitehetnek egy képet, hogy pontosan mit lehet beletenni), elmozdíthatják, személyre szabhatják, szabályozhatják (pl. klíma, ideértve az átülés szabad megválasztását is), azaz főaktorai lehetnek a saját (akkor is, ha ideiglenesen vannak ott) munkavégzésük helyének.

Az irodai térből, a nagyból a kicsibe, a közösből a személyesbe való elvonulásnak, azaz a magánszférának kiemelt jelentősége van a munkahelyi környezetünk kontrollálhatóságában. Az open space irodák nem ugyanolyan hatással vannak mindenkire. A kommunikáció és a munkavégzés gördülékenységét elősegítheti az extrovertáltabb személyeknél, míg az introvertáltakat vagy a csendben jobban koncentrálókat egyenesen gátolhatja és frusztrálhatja. A nyitott térben könnyen elvész az egyén, és a saját száj íze szerinti alakítás hiánya sokkal inkább az „én csak itt egy vendég vagyok” hatást kelthet, aminek következtében a dolgozó nem oldódik fel és hosszú távon nem helyezi magát teljes kényelembe. Persze van olyan munkavállaló is, akit éppen a változatosság, a „világpolgár” érzet, a „mindenhol otthon vagyokság” tesz motiválttá.

Gábor szeret háttal ülni a toborzói csapatnak, ellenben így pont farkasszemet néz a vezetője íróasztalával, aminek következtében a vezetője mindig lehúzza előtte a rolót, és odabent lámpát kapcsol akkor is, ha amúgy az üvegablakán túli világ – ahol a „csapata” ül, khm, milyen csapat az, aminek én nem vagyok részese – fényárban úszik. Zsófit, Pannit és Jocót viszont rettentően zavarja, hogy ha balra pillantanak, állandóan Gábor hátába ütköznek, ezért nem győzik őt bevonni a társalgásba, amire Gábor már füldugóval és kezdődő nyaki meszesedéssel kénytelen reagálni. Zsófi, Panni, Jocó és hamarosan Marcsi egy körasztalnál foglalnak helyet, nagyszerűen rálátnak egymás tevékenységére, már csak a cola, popcorn és sültkrumpli hiányzik középről, amellyel még hatékonyabban tudnák támogatni egymást. Viszont a szorosan mögöttük levő téglatest alakú íróasztalnál ülő munkatársak, akiket csak „kockáknak” csúfolnak, folyton a hangerejükre tesznek megjegyzést. Kis odafigyeléssel, és nagycsoportos (vezetett) párbeszéddel kialakítható lenne egy optimalizált térelrendeződés, ami egyaránt figyelembe veszi a személyes és a munkaköri igényeket. 

És mint elsődleges territórium, számos tárgyat perszonalizálunk, „háziasítunk” (pl. „a laptopom neve Leno”, „az én billentyűzetem Tobi”) és kisajátítunk, ezért olykor meg is jelölünk, csak mert kontrollálni akarjuk (pl. „ez az én székem!”, „Nem, az enyém! Van benne egy karcolás, megismerem hátulról is!)”

A legjobb, ha egy-egy tárgy „beépített rugalmassággal” bír, vagyis azt, hogy a tárgy többféle viselkedést támogasson – a tárgyi környezet inkább lehetőségstruktúraként szolgáljon az ember sokféle szükségletének kielégítésére, amit az ember aktívan és kreatívan szabályozhat.

A munkahelyem az otthonom

Különleges helyzetben vannak azok a munkavállalók, akik saját otthonukból szakítanak ki egy szeletet „irodai” munkavégzés címén. Az ő esetükben legalább kétféle szerep (pl. „háziúr és csoportvezető, plusz jaj van egy gyerekem, apa is vagyok”) és legalább kétféle tevékenység („itthon nincs büfé, el kellene ugranom a 2 km-re levő boltba, hogy egyek valamit, de tíz perc múlva meetingem lesz néhány excel táblázat guruval és kimutatásaikkal, és mindezt éhgyomorra”) kerülhet időben, térben, mentálisan és viselkedési szinten átfedésbe egymással. Ez hol érleli, hol pedig fonnyasztja a munkavégzés gyümölcseit. A home office esetén különösen fontos a tudatos tervezés, a munkarend figyelmes megszervezése (ki mikor és hogyan érhet el, mi mindennek kell elérhető távolságban lennie, hogyan ne verjük le az áramot), a munkába érkezésre és az onnan való eljövetelre szánt idő (pl. séta) rítusának megadása, akárcsak az öltözetcsere. Legyenek szimbolikusan is elhatárolva privát és szakmai szerepeink!

S hogy hogyan kapcsolódik mindez a fenntarthatóság divatszavához? A fenntarthatóság, az 1983-as meghatározása szerint, magában foglalja a mi szükségleteink kielégítését anélkül, hogy veszélyeztetnénk a jövő nemzedékek képességét saját szükségleteik kielégítésére. Egy élhetőbb jövőt takar, amely jövőnek szerves része a fizikai környezetünkkel való helyes bánásmód. Ehhez pedig nem árt, ha tisztában vagyunk azzal az interakcióval, amely köztünk és a térhasználatunk között zajlik. Ha tudjuk, hogyan és miért megy végbe ez a kapcsolódás, akkor az egymáshoz fűződő viszonyainkat is fenntarthatóbbakká tudjuk tenni.