Tiffany Watt Smith az érzelmek kutatása közben figyelt fel rá, mennyire át- meg átszövi életünket a káröröm érzése: ott van a politika színterén, abban, ahogyan a hírességek életét kezeljük, és a YouTube-on is számtalan olyan ”fail” videót találhatunk, amelyek a káröröm érzésére építenek. Úgy tűnik, ez egy teljességgel megkerülhetetlen érzés – igen, a munkahelyeinken, a szakmai életünkben is –, éppen ezért a kultúrtörténész szerint legjobb, ha megbékélünk vele: vagyis megértjük a működési mechanizmusát, és megpróbáljuk újrakeretezni, hogy aztán hasznosíthassuk ezt az igen gyakori érzelmünket. 

1. A káröröm segíthet nekünk.

Nem érdemes a kárörömre egy „rosszfajta” érzelemként gondolnunk, ami miatt kissé bűntudatot kellene éreznünk: jobb, ha inkább úgy fogjuk fel, mint ami se nem jó, se nem rossz, és konfliktusokat szíthat ugyan, de a legtöbb esetben nem több ártalmatlan szórakozásnál.

Koncentráljunk az előnyeire! Úgymint:

– ily módon megünnepelhetjük a tényt, hogy mindenki megbotlik olykor;

– segít meglátnunk az életünkben rejlő abszurditást;

– megadja nekünk azt az apró lökést, amitől egy rövid időre felsőbbrendűnek érezhetjük magunkat, és ez elegendő merészséggel ruház fel minket az előbbre jutáshoz.

2. Nem a káröröm határoz meg minket.

Aggódsz miatta, hogy egy barátoddal kapcsolatos rossz hír felett érzett pillanatnyi örömöd felülírja az együttérzést, amit egyébként a barátod iránt érzel? Attól tartasz, hogy ez képmutatóvá tesz?

Nem kell ettől félni. A legtöbb ember, akik kárörömöt élnek át, ezzel egyidejűleg képesek teljesen őszinte aggodalmat és együttérzést érezni a kárt elszenvedett személy iránt. Emberekként jellemző ránk egy bizonyos fokú érzelmi rugalmasság, ami sokkal érdekesebb a magunkra erőltetett morális rigiditásnál – és nem mellesleg őszintébb is.

3. A káröröm olyan dolgokat árul el nekünk, amelyekről eddig nem tudtunk.

Képes vagy felismerni a káröröm számtalan különböző változatát és árnyalatát, amelyekben felbukkan az életedben? A különböző érzelmi állapotaink árnyalatainak felismerése az érzelmi intelligenciánk fontos részét képezi, és különösen érdemes közelről megvizsgálni azokat az érzelmeinket, amelyeket ösztönösen igyekszünk ignorálni, mert szégyelljük őket.

A káröröm mindig okkal történik. Ha rávesszük magunkat, hogy szembenézzünk vele, feltehetjük a kérdést: mi volt az, ami kiváltotta bennünk ezt az érzést? Úgy éreztük, hogy az az ember büntetést érdemel? És miért? Talán irigyeljük azt a személyt, akinek a szenvedése élvezettel tölt el minket? Esetleg alkalmatlanság vagy a sebezhetőség érzését éltük át emiatt az ember miatt? Úgy éreztük, elárult minket? Elferdítve adta tovább a mondanivalónkat? Dühöt érzünk miatta?

Ha észleljük a saját kárörömünket, és megértjük, miért tölt el minket a kielégültség érzésével, ez segíthet minket szembenézni a mélyben rejtőző, sokkal kínzóbb érzésekkel.

4. Valljuk be, hogy kárörömet érzünk (legalábbis időnként)!

Elsőre kockázatos stratégiának tűnhet, de érdemes megpróbálkozni vele. Kicsi a valószínűsége, hogy jól sül el, ha bevalljuk a kárörömünket a főnökünknek vagy a paranoiával küzdő rokonunknak. És számolnunk kell vele, hogy senki sem szereti az olyan embereket, akiket felderít mások nyomorúságának látványa.

De olykor mindannyiunkat elfog a kárörömnek egy olyan nyomasztó fajta érzése, amitől kellemetlenül kezdjük érezni magunkat. És amikor ez történik, és az érzésünk céltáblája egy olyan ember, akiben megbízunk, akkor a legjobban tesszük, ha beszélünk neki az érzésünkről.

Philippa Perry pszichoterapeuta azt tanácsolja, hogy valami ilyesmit mondjunk: „Észrevettem, hogy nyeregben éreztem magam attól, amikor kiderült, hogy nem kaptad meg azt az új állást. Azt hiszem, ez nem volt helyénvaló, és azon gondolkodom, vajon te is éreznél-e hasonlót fordított esetben, például ha nekem nem telne egy új autóra, neked pedig igen.”

5. A káröröm mindkét irányban működik.

Talán a legfontosabb kérdés: mit tegyünk akkor, ha azt látjuk, hogy valaki elnyomja magában a mi kudarcunk felett érzett örömét? Ez felháborító, azonnal szakítsuk meg vele a jó viszonyt – vághatnánk rá egyből. De érdemes megnéznünk, mi mást tehetünk ezen kívül.

Ne mutassunk rá: ez nem szép dolog. Egy dolog elismerni a saját kárörömünket, és teljesen más a másik embernél rámutatni, és ezzel zavarba hozni... Azonban ha a másik emberben van elég bátorság, hogy bevallja nekünk a saját kárörömét, akkor m is bevallhatjuk neki a miénket.

Aztán átadhatjuk magunkat az elégedettség érzésének. Persze itt se essünk túlzásba. Gondoljunk bele: ha áldozatául estünk valaki más kárörömének, ez azt jelenti, hogy úgy gondolja, egy súlycsoportban vagyunk vele. Van valamink, amit ő is a magáénak szeretne tudni. Emlékezzünk vissza azokra az időkre, amikor mi élveztük az ő hibázását. Hacsak nem érdemeltük ki a saját nyomorúságunkat (ebben az esetben vessünk egy mély pillantást magunkba), a másik vidámsága elárulja nekünk, hogy alkalmatlannak vagy sebezhetőnek érezte magát a mi sikereinket látva. Ez a tudat pedig megvigasztalhat minket a saját nyomorúságunk pillanataiban.

Mire jó a káröröm?

Néha úgy érezhetjük: egy tökéletességet hajszoló világban élünk, egy olyan világban, amelyben a hibáinkért büntetést érdemlünk, és ezért nem is szabad hibáznunk. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk a káröröm érzését, egy egész más történettel állhatunk elő: ez az örömről és a megkönnyebbülésről szól, amelyet mások hibázásait látva érzünk – és amelyet a saját hibáinkat meglátva is érezhetünk. A káröröm első pillantásra rosszindulatú dolognak tűnhet, de ha közelebbről megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy egy összetett érzelemről van szó. A felsőbbrendűség vigyora valójában saját sebezhetőségünk elfedésére szolgál. Ami elsőre gyűlöletnek tűnhet, az igazából lehet egy ellentmondásos szeretet-érzés, és a kötődés iránt érzett vágy is rejtőzhet mögötte.

Amit valójában érzünk a másik szerencsétlenségéről hallva, az annak a felfedezése, hogy a csalódásainkban nem vagyunk egyedül, hanem egy közösség részei vagyunk: az olykor hibázók közösségéé. A káröröm ettől még kétségtelenül szépséghiba – de egy olyan szépséghiba, amire szükségünk van. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a megmentőnk is lehet – mondja Tiffany Watt Smith.

Érdemes Tiffany Watt Smith-nek az emberi érzelmek történetéről tartott TED-előadását is megnézni, ezt itt teheted meg.