30 perc, ami csak a saját érzelmeidről szól

Néha a legmeglepőbb helyzetek inspirálnak egy-egy coaching eszközt. A kisebbik fiunk kétéves múlt, és legalább akkora élvezettel ismerkedik a világgal, mint amekkora hévvel söpörnek át rajta hatalmas érzelmek. Az ilyen helyzetek általában úgy végződnek, hogy a kétéves a szőnyegen üvöltve sír, én pedig egy oroszlánszelídítő türelmével próbálom megnevezni, hogy vajon most mi is játszódik le benne. Érdekes volt rácsodálkozni arra, hogy bárhogy is kutatok ilyenkor a mentális lexikonomban, a szomorún és mérgesen kívül nem jut más érzelem eszembe. Azt még izgalmasabb volt felfedezni, hogy a kisfiam fittyet hányva a szegényes szókincsemre, szinte mindig megnyugszik attól, hogy lesz neve annak, amit érez. Mintha az, hogy erről beszélünk, segítene elfogadni, hogy ahogy jött, úgy el is múlik.