Ér(t) megszeretni a karantént

Az újranyitás hetének elején egy barátnőmmel beszéltem telefonon, aki szinte szégyenkezve vallotta be, hogy ő bizony nem is annyira várja az újranyitást. Már ami a munkahelyi bejárást illeti. Szinte már kereste magában a hibát, hogy mi lehet vele a gond, ha ő egyáltalán nem vágyik az irodai hangulatra, a kollégákra. Nem mintha korábban baja lett volna velük, de mostanra, két és fél hónap alatt rájött, hogy jobb neki otthon. Borzongással tölti el a gondolat, hogy minden kezdődik elölről: a reggeli koránkelés, a rutin, a dugóban araszolás, az egész napos robot, amibe semmi más nem fér bele, és a sok felesleges párbeszéd. Pedig az ismerőseim közül ő az, aki igazából a munkájának élt, amióta világ a világ. Majd jött ez a hirtelen váltás, ami fenekestül felfordította az összes tudását saját magáról.