Ez olyan, mint egy bántalmazó kapcsolat

A napi szintű kioktatások és indokolatlan felelősségre vonások (lehetőleg minél több kolléga füle hallatára), a dicséret teljes hiánya, a következetlen, gyakran egymásnak is ellentmondó döntések, az elfelejtett ígéretek – a toxikus munkahely tagadhatatlan jelei. 

A dolgozók reggelente gyomorgörccsel érkeznek, a folyosókon halkan sustorgó klikkek alakulgatnak, miközben a felsőbb szintről érkező frusztráció folyamatosan lefelé csorog. Ebben a mérgező közegben a munka és a magánélet közötti egyensúly puszta illúzió: a munkaidő soha nem ér véget, hiszen bármikor érkezhet egy sürgős feladat – akár a vasárnapi ebéd, akár az esti edzés kellős közepén. A főnök (aki egyben a tulajdonos is, az egyszerűség kedvéért nevezzük Despotának) számára ugyanis nem létezik magánidő, és úgy véli, beosztottai sem rendelkezhetnek vele. 

Az információk csak bizonyos emberekhez jutnak el, a beígért előléptetések az utolsó pillanatban meghiúsulnak, a jutalmakat végül más kapja. Mert egy ilyen rendszerben mindig vannak kiváltságosok és kiszolgáltatottak. Az előbbiek nem feltétlenül a tehetségük vagy a lojalitásuk miatt élveznek előnyt – néha egy egyszerű külső tényező, például az egyessel kezdődő személyi szám is elegendő. Nem meglepő hát, hogy az efféle kivételezés gyakran nyílt szexizmusba torkollik. A kiváltságosak sosem hibáznak – vagy ha mégis, abban biztosan a kiszolgáltatottaknak is szerepük volt. 

A stresszel mindenki másképp próbál megküzdeni. Van, aki az alkoholban vagy nyugtatókban keres megoldást, még ha hiába is. Egy-egy különösen nehéz nap után macskajajos és zombiként vánszorgó kollégák próbálják átvészelni a következő reggelt.

Miért marad mégis valaki egy ilyen környezetben? Saját tapasztalatból mondhatom: kezdetben ott van a remény. Despota valaha kiváló szakember volt, figyelt másokra, és sokan bíztak benne. Aztán valami megváltozott, szépen, lassan és a megmagyarázhatatlan őrület elhatalmasodott rajta. Bíztunk benne, hogy a régi énje egyszer talán visszatér. De ez sosem történt meg.

Aztán ott van a pszichológiai csapda. Ez olyan, mint egy bántalmazó kapcsolat: lépésről lépésre építik le az önértékelésedet, mígnem elhiszed, hogy máshol sem lenne jobb, hogy igazából nem is vagy értékes. Én szerencsés voltam annyiban, hogy a munkám során sokat érintkeztem partnerekkel és beszállítókkal, akik elismerték a teljesítményemet, és ez adott némi kapaszkodót. De még így is minden egyes beadott CV árulásnak tűnt, és egy állásinterjú nem felszabadító lehetőség volt, hanem egy teszt, amelyben újra és újra megbuktam az önmagamba vetett hitem hiánya miatt. Motivációs levelembe pedig legszívesebben azt írtam volna: bármit elvállalok, csak innen mentsetek meg…

Despota ügyesen gondoskodott róla, hogy mindenki érezze: nincs menekvés. „Ha el akarsz menni, menj, de ne hidd, hogy máshol jobb lesz.” Vagy a kegyelemdöfés: „Ugyan, mégis ki venne fel téged?” Az idősebbek jól tudták, hogy koruk miatt máshol velük szóba sem állnak, ezért beletörődtek, és inkább a nyugdíjig hátralevő napokat számolták. Aki mégis távozott, azt Despota személyes sértésként élte meg, és innentől kezdve az a személy számára megszűnt létezni.

Többször is fel akartam mondani, de a hitelek és a gyerekek kombója nem engedte meg, hogy akárcsak néhány hónapra egyetlen kereső maradjon a családban. De tudtam, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor lépni kell. Nálam ez akkor következett be, amikor már nem a párommal, hanem egy ügyvéddel konzultáltam, és végül egy újabb brutális igazságtalanság után hatalmas üvöltés kíséretében borítottam rá az asztalt Despotára. Felszabadító érzés volt – és szerencsére már volt egy másik ajánlatom, méghozzá olyan messze a régi helyemtől, amennyire csak lehetett.

A múltat azonban nem lehet egyik napról a másikra magunk mögött hagyni. Még évekig összerezzentem, ha az új főnököm telefonált, vagy ha egy váratlan e-mail érkezett. Hosszú idő és támogató környezet kellett ahhoz, hogy újra elhiggyem: értékes vagyok a szakmámban, és hogy a munka lehet más is, mint állandó harc a túlélésért.