HRPOWER: Jogászként kezdted a pályád, nem sokkal később mégis a közösségépítés és a szervezetfejlesztés irányába indultál el. Mik voltak azok a mérföldkövek vagy felismerések, amelyek ezt a karrierváltást előidézték?

Mórocz Kata (M. K.): Bevallom, hogy néha magamnak is nehéz definiálni a szakmai utamat és identitásomat. Az elmúlt 12 évben legalább 5-6 szakmai „érát” el tudnék különíteni, így bármennyire is klisé, de a váltás, változás tényleg állandónak mondható az én esetemben. Már a jogi egyetem alatt kerestem az új impulzusokat, mert nem éreztem magam a helyemen. Diákszervezet, gyakornoki munka, képzések – alig voltam 20 éves, és határidőnaplóm tele volt feladatokkal és találkozókkal.

Nagyon fiatalon kijutottam egy nemzetközi vezetőképző táborba, ahol nemcsak önismeretben kaptam rengeteget, de itt találkoztam először trénerekkel, facilitátorokkal, coach-okkal. Ezzel a gondolattal jöttem haza: „amit ők csináltak velem, azt én is meg akarom tanulni.” Egy nagyon erős nemzetközi szakmai közösség részévé váltam, folyamatosan repkedtem Európában tréningről tréningre. 

2017-ben pedig megszületett a gondolat, hogy mindezt vállalkozóként szeretném csinálni. Ezt megosztottam az akkori vezetőmmel, aki határozottan közölte velem, hogy ehhez legalább 10 év multis tapasztalat fog kelleni. Emlékszem, hogy nekem ez ott akkor nem fért a fejembe: Ha már most tudom, hogy coach és facilitátor szeretnék lenni, akkor nem lenne több értelme a következő 10 évemet ebben a szakmában tölteni? Nagyon örülök, hogy ott akkor a saját megérzéseim és a bátorságom nyertek, és már a diplomám megszerzése előtt elkezdtem tréningeket tartani. 

A következő három év rekord gyorsasággal telt el: kommunikációs tréningeket tartottam, csapatokat kísértem, majd egyre nagyobb szervezetfejlesztési, vezetőfejlesztői projektekbe is bevonódtam. Rengeteg mindent kipróbálhattam, nagyon sok iparágba beleláthattam, de itt még kerestem a saját módszertanomat. 

2020-ban eljutottam Mexikóba egy Radical Collaboration tréningre és a módszertan alapítójától tanulhattam. Nagy hatással volt rám a tréning is, az ő személye is, és úgy éreztem, hogy megtaláltam egy olyan ügyet, ami mellé szívesen beállok én is: Így lett az együttműködés fejlesztés a fő irány a következő évekre. Közben a Covid az én életemet is kicsit felforgatta: egy hét alatt kiürült a következő hónapokra korábban betelt naptáram. Ekkor spontán született meg egy karrierváltást elősegítő programom, aminek akkor a Purpose Prototyping nevet adtam. Ez az izgalmas oldalág azóta is él: majdnem 100 embernek segíthettünk jól navigálni a váltások időszakát.

A következő fordulópontot egy személyes döntés inspirálta: 2023-ban úgy döntöttem, hogy Lisszabonba költözöm. Nagyon vágytam Portugáliába. Kultúrafejlesztőként akkor sokat mondogattam azt, hogy egyszerűen csak úgy érzem, hogy itt jobban „culture fit” vagyok.

A személyes tréningek, a facilitátori munkák így beszorultak azokra a hetekre, amikor hazalátogattam, és az a tér, nyugalom és szabadság, amit az itteni élet adott új ötleteket, inspirációt és irányt hozott az életembe. Ekkor született meg a gondolat, hogy mi lenne, ha a közösségépítő, kultúrafejlesztő, facilitátori készségeimet abba ültetném át, hogy az embereknek a munkájukon kívül segítek kapcsolódni – így született meg az Egy társaság víziója. 

Kacskaringósnak tűnik az út, de nagyon hálás vagyok, hogy a vállalkozói szabadság lehetővé teszi, hogy a szakmámat ahhoz igazítsam, aki éppen akkor vagyok: a saját értékeimhez, az aktuális igényeimhez, a szakmámon kívüli álmaimhoz. Ebben a folyamatban pedig a mai napig nagyon szívesen segítek másokat is a saját projektjeim mellett - mert azt hiszem a váltás, újratervezés szakértőjévé is váltam időközben. 

Mit tanultál/tanulsz azokból a helyzetekből, amikor mint facilitátor tevékenykedsz? Valóban önmagát is tanulja az ember ebben a szerepkörében?

Mindenki, aki foglalkozik egy kicsit is önismerettel tudja, hogy milyen komplex minden egyén. Engem az nyűgöz le, hogy mi történik akkor, amikor ezek az egyének a személyiségükkel, a történetükkel, az érzékeny pontjaikkal, különböző igényeikkel, sokszor teljesen más világlátással összejönnek. Olyan, mint egy kémiai reakció: nem lehet tudni, hogy a különböző összetevők hogyan hatnak majd egymásra.

Innen pedig jön egy izgalmas feladat: hogyan tudjuk egymást jobban megérteni, elfogadni, az erősségeket kihasználva együttműködni, a kommunikációt fejleszteni. Facilitátorként sokszor nagyon „alap dolgokat” csinálunk: biztonságos környezetet teremtünk, kereteket adunk a beszélgetésnek, teret, hogy az emberek meg tudják egymást hallgatni, jó kérdéseket, amelyek irányba állítják a csapatot. 

Évekig azt tanultam, hogy hogyan lehet beszélgetéseket vezetni, előrevinni, mi egy beszélgetés dinamikája, hogyan hozunk döntéseket, hogyan befolyásolja mindannyiunk pszichológiája a kommunikációnkat, hogyan lehet konfliktusokat mediálni, feloldani. A mai napig sokkol, hogy mennyire aluledukáltak vagyunk ezekben az alapvető emberi skillekben.

Iszonyatosan hálás vagyok, hogy a facilitátori munkámnak ennyi eszközt, ennyi embert, helyzetet megismerhettem. Minden tréningről, csapat napról hazavittem én is valamit. Nemcsak szakmailag, hanem emberileg is transzformált ez az időszak, az én kapcsolataim, kapcsolódásaim is átalakultak, erősödtek.

Vállalkozóként életre hívtad/hívtátok az Egy társaság nevű szervezetet. Mi az a mindennapos tevékenység, ami miatt szereted a munkád?

Nekem abból a szempontból nagyon izgalmas az Egy társaság projekt, hogy bár alapítóként az én fejemben született meg a gondolat, és a stratégiai, kommunikációs részét továbbra is én viszem, a napi működésben és a közösség életében nem vagyok benne. Ezt community managerként egy barátom és kolléganőm, Boldog Anna viszi. Így engem leginkább a vele való kollaboráció tölt a munkában, hiszen nem látom közvetlenül az „eredményét”. 

Mivel egy szokatlan és új koncepcióról beszélünk, hiszen tagsági rendszerben működünk, izgalmas kihívás megmutatni, elmagyarázni, hogy miről is szól a társaság, mit adhat valaki életéhez a közösséghez tartozás. Ez sok edukációval jár mind a külső, mind a belső kommunikációban. 

Mivel évekig azt kutattam, tanultam, hogy hogyan kapcsolódhatunk jól, úgy érzem, hogy ebben a saját projektben a közösséggel együtt próbáljuk meg ennek a jó mintáját felépíteni. Az Egy társaságnak is vannak értékei, kultúrája, folyamatai, rendszerei, szerepei – igazából a munkám továbbra is szervezetfejlesztési feladatokból áll, de mivel nincsen egy nagyon konkrét tankönyvi példa, amit követni tudnánk, így folyamatosan nekünk kell kitalálni, hogy hogyan is szervezzük egy már több mint 120+ társaság életét. Én élvezem az ebben rejlő kreativitást és folyamatos problémamegoldást. 

Egy közösség építése legalább annyira érzelmi, mint stratégiai munka. Mi az, amit a legnagyobb kihívásnak éltél meg eddig ezen az úton?

Nehéz az, hogy vállalkozóként egy olyan „szolgáltatást” nyújtunk, aminek az egyik legnagyobb értéke a kapcsolódás, az emberi kapcsolatok. Ez viszont egy olyan dolog, amit a tagok egymásnak tudnak megadni. Mi addig tudjuk kontrollálni a dolgot, hogy olyan embereket szólítunk meg és hívunk be a közösségbe, akik tudnak a közösség értékeivel azonosulni és rendelkeznek annyi önismerettel, ami a közösségben működéshez mindenképpen kell.

De ahogy korábban is mondtam, amikor ennyi ember összejön különböző nézőpontokkal, történetekkel, érzékeny pontokkal – akkor beindul a kémiai reakció. Korábban facilitátorként ahhoz voltam szokva, hogy ezeket a helyzeteket, beszélgetéseket, a résztvevőim élményét tudom kontrollálni, a kívánt eredmény irányába vinni. 

Itt nem tudunk és nem is akarunk mindenhol ott lenni. Amikor eljut hozzám egy-egy konfliktus híre, vagy arról jelez vissza valaki, hogy nem érezte magát biztonságban egy beszélgetésben, akkor ezek nagyon érzékenyen érintenek. Hiszen a szándék az, hogy azt az élményt kapják az emberek, amit ígérünk. 

Ezeket a helyzeteket aztán arra tudjuk felhasználni, hogy a közösséggel együtt tanuljunk belőlük, hogy folyamatokat, például az onboardingot fejlesszük. Az biztos, hogy egy közösségi kísérlet is a projekt és mindannyiunknak tartogat önismereti felismeréseket a tagság. 

Szerinted miért jó vezetőnek lenni? Melyek azok a kihívások, amelyek miatt úgy érzed, érdemes csinálni, illetve, amikor elbizonytalanodsz vezetői kvalitásaidban?

Amiért megéri csinálni ezt az egészet, az a társaság hatása az emberek életére. Minden egyes alkalommal, amikor valaki megosztja, hogy mit adott neki a közösség, vagy szembejön velem egy barátságos fotó olyanokról, akik hónapokkal ezelőtt még nem is ismerték egymást, akkor megerősítést kapok én is, hogy egy fontos dolgot csinálunk együtt. Sokaknak lett tartalmasabb az élete nekünk köszönhetően, kaptak új fontos embereket maguk köré, éltek át boldog és emlékezetes pillanatokat. 

Van egy víziónk Annával, de mivel egy közösségi projekt, ez nem lehet csak a mi víziónk – az egész közösség érdekeit, elképzeléseit képviseljük. Folyamatosan hallgatni, figyelni kell, meghallani az esetleg ki nem mondott igényeket is. Azt gondolom, hogy ez az egyik legnagyobb erősségem vezetőként. 

Amikor viszont mellélövünk egy-egy döntéssel és erős, nem várt reakciók jönnek, akkor el tudok én is bizonytalanodni. Ilyenkor nehéz vezetőként „visszavonulni”, és akár megváltoztatni egy-egy döntést. De úgy látjuk, hogy ezek a legtöbbször aztán pozitív fogadtatásban részesülnek, és ez engem is megerősít abban, hogy nem akkor leszünk jó vezetők, ha mindig mindent jobban tudunk, hanem ha hallgatunk, figyelünk, és ha elrontottunk valamit, akkor beismerjük és gyorsan alkalmazkodunk.

Ha visszatekintesz a pályád eddigi különféle szakaszaira, mérföldköveire – a jogtól az Egy társaságig –, hogyan látod, mi köti össze ezeket a látszólag eltérő területeket?

Azért mentem jogra, mert azt gondoltam, hogy ez egy olyan szakma, amiben igazán hatással lehet lenni az emberek életére. Végülis a jog adja azokat a kereteket, együttműködési szabályokat, amik alapján működünk, mint társadalom. 

A szervezetfejlesztésben az foglalkoztatott, hogy hogyan lehet egy közösség életét jól szervezni, az emberek munkahelyét, ahol annyi időt töltenek, jobbá tenni. Nemcsak folyamatokkal, rendszerekkel, de a kapcsolatokon keresztül is.

Az Egy társaságban pedig a mi saját kultúránkat, szervezetünket hozzuk létre –csak ennek a közösségnek nem az a célja, hogy valamit létrehozzon, mint egy szervezet. Hanem az, hogy minden tag magánéletéhez hozzáadjunk, hogy élettel töltsük meg a mindennapjaikat, hogy könnyen priorizálhassák a kapcsolódásokat az életükben, mert személyesen én ezt tartom a legfontosabbnak. Mert a saját szakmai utamnak is egy nagy mozgatórugója volt az, hogy olyan munkát szerettem volna, ami lehetővé teszi, hogy emellett én is a kapcsolataimat, az élményeimet, az életemet tudjam priorizálni. 

Jelenleg úgy érzem, hogy bár rengeteg a kihívás, a helyemen vagyok. Sokszor szoktam azzal viccelődni, hogy lassan egy éve „főállású barát” lehetek. 

Ezt is ünneplem, és azt is, hogy mindezt lassan három éve nagyobb kimerülés és kiégés nélkül élhetem át. Mert bár izgalmas volt végigmenni a szakmai utamon és realizálni, hogy mennyi mindent csináltam már, de az is a történet része, hogy ezen az úton hányszor mentem el a falig a testemet, lelkemet kimerítve. Ma már saját magamnak is sokkal jobb vezetője vagyok. 

Jelenlegi munkádon kívül mi érdekel még igazán? 

Szeretek új dolgokat tanulni, és ezek mostanában inkább a magánéletemhez kötődnek, mint a szakmai fejlődéshez. Amikor legutóbb „elmentem a falig”, és egy kiégésből épültem fel, elhatároztam, hogy az egészségemet szeretném az előtérbe helyezni. A mozgás mellett ez nálam azzal járt még, hogy elhatároztam, hogy magamra szeretnék főzni. 

Az elején teljesen kiakadtam, hogy mennyi időbe telik az, ha az ember a saját alap szükségleteiről gondoskodik. Egy évembe telt, mire szokássá vált, ma pedig az egyik kedvenc hobbim. A szombat reggeli termelői piacozás egy heti emlékeztető erre: van időm, lehet az életem lassú. A főzés pedig a napi kikapcsolódás, egy kreatív terep és mindig kutatom a következő receptet, egy izgalmas új ízkombinációt, a legújabb éttermet a városban. 

(Borítóképünk illusztráció, forrás: Pexels/Pixabay)