Jobban fázunk, ha magányosak vagyunk
Móra Ferenc A Didergő király című százéves meséjében a gazdag, de magányosan éldegélő címszereplő folyamatosan fázik, hiába szaladnak segítségére bölcs doktorok, hiába rakat óriási tüzet a kandallóba. Teste-lelke csak akkor melegszik fel végre, amikor egy falubeli kislány besétál hozzá és leteremti, amiért a házuk tetejét is leszedette tüzelőnek. A didergő király magányos reszketése felolvad a gyermeki őszinteség hallatán. Örömében vendégül látja az egész falut, s az emberek társaságában nem fázik többé.
Ki hitte volna, hogy Móra Ferenc meséjének igazsága bizonyítást nyer egy száz évvel későbbi kanadai kutatásban?
A torontói kutatás szerint a magányt és kirekesztettséget átélő emberek alacsonyabbnak érzik a hőmérsékletet, mint társaik, ezért fázósabbak. A kísérletben részt vevők egyik felének olyan élményt kellett felidézniük, amelyben azt élték át, hogy egy csoport nem fogadja be őket. A másik fele pedig olyan emlékre gondolt, amelyben a befogadás jelent meg. Ezután mindkét csoport tagjait arra kérték, hogy becsüljék meg a szoba hőmérsékletét. Az elszigeteltségre emlékezők átlagosan alacsonyabb becsléseket adtak, mint a másik csoport. A jelenséget úgy is igazolták, hogy a résztvevőknek nem az emlékezetükre kellett hagyatkozniuk, hanem magában a kísérletben idézték elő a kirekesztettség érzését. Amikor a kísérlet végén különböző ételek és italok közül választhattak, a kirekesztettséget megélő csoporttagok gyakrabban választottak meleg ételt vagy italt. Az eredményekből feltételezhetjük, hogy a magányosság és elszigeteltség érzésétől fizikailag fázhatunk.
A magány megbetegít?
Talán nem gondolnánk, de a magány az egészségi állapotunkra is rossz hatással van. A magányosságot, elszigeteltséget megélő emberek immunrendszere és idegrendszere gyengülő működést mutat, így fogékonyabbak a különböző betegségekre. Egyedülállóknál nagyobb eséllyel fordulnak elő szív- és érrendszeri betegségek, és általában magasabb a mortalitás, mint a kapcsolatban élőknél. Ehhez nyilván hozzájárul, hogy az egyedül élőkről sokszor nincs, aki gondoskodjon, így a betegségből való felépülés is nehezebb vagy hosszabb.
Többen magányosan
Átalakuló világunkban a magány nem kizárólag azt jelenti, mint régen, nem feltétlenül csak az egyedüllét következménye lehet. Élhetünk egymás mellett akár többen is egy háztartásban, elszigetelve, képernyők mögött. S a társaság, a törődés illúzióját adhatják a közösségi oldalakon kapott lájkok, szívecskék, kedves kommentek. Ahogy folyamatosan szerkesztjük saját életünk bulvármagazinját és közben követjük másokét, olyan, mintha tényleg részt vennénk egymás életében. Nagyon nehéz az itt megélt pozitív visszajelzésekből visszazuhanni a realitásba, ahol a partnerünk, a gyerekünk vagy a szülőnk lehet, hogy épp dühös ránk valamiért vagy csak egyszerűen kedvtelen.
A realitásban nem tilthatjuk le a másikat, van, hogy akkor is kénytelenek vagyunk meghallgatni, amikor nem vagyunk ráhangolódva. A mondatait nem tudjuk egyszerűen kitörölni, mint a posztjaink alatti nem kívánt kommenteket. A valódi kapcsolatok fenntartása sokkal időigényesebb és macerásabb. Kinek van kedve konfrontálódni, amikor visszavonulhat a saját maga által kontrollált, békés buborékba? A hangsúly észrevétlenül tolódhat el a valódi kapcsolatok felől a virtuális kapcsolatokig, ahol a barátság sokszor arra redukálódik, hogy egymás „lájkcimborái” leszünk: létrejön közöttünk egy kimondatlan egyezség, mely szerint kölcsönösen pozitívan reagálunk egymás posztjaira. Minél több lájkcimborát sikerül szereznünk, annál inkább bebiztosítva érezzünk magunkat a közösségi térben, ahol a magányt és a kirekesztettséget az jelenti, ha reakció nélkül maradnak a posztjaink. Mivel egységnyi idő alatt sokkal kevesebb energiabefektetéssel lehet látszólagos sikereket elérni a közösségi felületeken, előfordulhat, hogy kevésbé leszünk motiváltak hús-vér kapcsolataink idő- és energiaigényes ápolására.
Cikkünk a korábbi Üzlet és Pszichológia magazinban jelent meg.
(Borítókép: Unsplash/Gabriel)
