„Ötödször állok itt a kubai parton, a távoli horizontot nézve, és újra hiszem, hogy meg tudom csinálni, át tudok jutni a túlpartra, Floridába, keresztül a vad óceánon a cápák és gyilkos ráják, medúzák közt” – kezdi impulzív előadását Diana Nyad, aki korábban négyszer próbálta átúszni a fenti távot. Sikertelenül. Nem csak ő próbálkozott ezzel hiába, rajta kívül még sokaknak beletört a bicskája ebbe a 180 kilométeres, életveszélyes távba. A világ legnagyobb úszói 1950 óta próbálják úszva meghódítani a Kuba−Florida tengelyt, nem sok sikerrel.
Életveszély
Az úszónő mögött természetesen egy komoly csapat áll, az élén edzőjével, Bonnie-val. „Bonnie a legjobb barátom és az edzőm. Ő az, aki képes az utolsó csepp akaraterőmet is előhívni, amikor én már úgy érzem nincs tovább” – folytatja előadását a hosszútávúszó-bajnok. Majd a csapaton kívül bemutatja az ottani, kifejezetten veszélyes tengerszakasz ragadozóit: a cápákat és a kockamedúzákat, melyek csípése halálos. Diana a csodával határos módon élt túl egyszer egy ilyen csípést. És nem mellesleg különböző áramlatok, köztük a legkiszámíthatatlanabb Golf-áramlat nehezítik az úszást. Egy mondás szerint az út a lényeg, nem a cél… Vagy mégsem?
Azért a cél sem mellékes
Ha csak az út lenne a lényeg, akkor talán Diana is megelégedett volna négy sikertelen próbálkozással, hiszen útból kijutott neki bőven. Mégsem elégedett meg ennyivel. Húszas éveiben próbálta meg először átúszni a vágyott útvonalat, de nem sikerült. Hatvanévesen még mindig erről az útvonalról álmodott…
Annak ellenére nőtt az elszántsága, hogy orvosok, szakértők, a csapat tagjai mind megmondták: lehetetlen ennyi idősen ezt a távot teljesíteni. Főleg, hogy még korábban sem ment. Bonnie volt az egyetlen, aki megígérte, hogy ott lesz végig az úton. Így belevágtak, újra a kubai zászló alatt álltak a tengerparton.
„Elismételtem a mantrámat: »Találd meg az utat!«, és csobbantam” – meséli Diana, és elindult Florida irányába. Az első 53 óra felejthetetlen élmény volt. Az azúrkék tengeren, John Lennont hallgatva rótta a kilométereket az úszónő. Majd jöttek a nehéz, vaksötét éjszakák, amikor az ember még az orráig sem lát, de a fény csak a cápákat vonzaná oda. Majd az eufóriát a mélypontok követték: a hányás a sós víztől és a hallucinációk. Egy olyan tudatállapot, amiben a Taj Mahal egy lépésnyire van.
A medúzavédő maszk is rettentően zavaró, feldörzsöli a szájpadlást. Időnként fagyérzet fogja el az embert, és egy módosult tudatállapot lép működésbe.
Nézd, az ott Florida!
A harmadik reggelen, amikor Bonnie úgy látta, hogy Diana ereje végéhez közeledik, odahívta őt a csónakhoz, és így szólt: „Látod ott azokat a fényeket? Az ott Florida. Már csak 15 órányi úszásútra.” 15 óra nem a világ egy olyan úszónak, aki már számos 15 órás edzést abszolvált – gondolta magában Diana, és talán ez volt az utolsó remény, ami segítette őt abban, hogy 60 évesen, a világon elsőként elérje Key West partjait egy 53 órás úszás után.
A visszaemlékezés során még a közönség soraiban is érezni lehet azt az emelkedett pillanatot, amit Diana Nydal érezhetett a partra éréskor. Amire évtizedeket várt. Amiről korábban mindenki megpróbálta lebeszélni. „Sosem fogjuk elfelejteni, a részünkké vált az az élmény!” A hosszú, előre begyakorolt beszéd helyett Diana Nydal egy dolgot bírt utolsó csepp erejével kipréselni magából az őt váró újságírók és rajongók előtt: „Soha, soha, de soha ne add fel!”
