hero
A nárcisztikus ember mindenkivel rivalizál?
Nem választhatjuk meg az első társaságot, amibe belecsöppenünk. Ez alatt azt a közeget értjük, amibe beleszületünk: a családot. Ha szerencsések vagyunk, olyan emberek fognak nap mint nap körülvenni, akik szeretnek és támogatnak minket. Visszatükrözik érzéseinket, együtt örülnek velünk, és meg is vigasztalnak, ha szomorúak vagyunk. Ebben az ideális esetben a személyiségünk egészséges irányban tud fejlődni, kiegyensúlyozott felnőtté tudunk válni. De mi történik abban az esetben, ha ezek a feltételek nem adottak számunkra?

Elhanyagolásra túlkompenzálás lehet a válasz

Az elhanyagoló, bántalmazó környezet táptalaja lehet a különböző személyiségzavarok kialakulásának, amellyel szemben a kisgyermek nem tudja magát megvédeni. Az önvédelem hiánya a kiszolgáltatott helyzetéből fakad, hiszen teljes mértékben a szüleitől, gondozóitól függ. A bántalmazó vagy elhanyagoló légkörben a bizonytalan, feltételekhez kötött szeretet következtében folyamatos bizonyítási kényszer alakulhat ki a gyermekben, aminek eredménye a folyamatos túlkompenzálás, annak az érzésnek a megerősítése, hogy „Igenis fontos és hasznos vagyok.” Ennek egy célja van: elkerülni a gyermekkorban megélt szeretetlenség érzését.

A nárcizmus gyökerei

A nárcisztikus személyiségzavar fogalma Freudig vezethető vissza, aki gyakran fordult a görög mitológia történeteihez (Pl. Narkisszosz esetében) az emberi természet még alaposabb megismerése érdekében. Freud elméletét többen továbbgondolták, ilyen volt többek között Kohut és Kernberg is. Kohut elmélete szerint az elhanyagoló, bántalmazó környezet miatt a gyermek jelentéktelennek fogja érezni magát, emiatt pedig folyamatosan a környezete csodálatára fog törekedni. Ez akkor okoz problémát, ha ez a törekvés eluralkodik a személyen, és függeni kezd ettől a csodálattól. Kernberg szerint a gyermekkorban átélt számos sérülés miatt a gyermek később, felnőttkorban arra fog törekedni, hogy ne kerüljön túl közel senkihez, ezzel előzve meg a sérüléseket. A támadó, romboló magatartás pedig még inkább hozzájárul ahhoz, hogy őt magát ne bánthassák. A nárcisztikus személy célja, hogy kivonja magát az emberi kapcsolatokból, ez pedig felszínes kapcsolatok kialakulásához vezet.

Háromféle nárcisztikus személyiség van

A nárcizmust tekintve alapvetően két típust különböztetünk meg: a grandiózus és az érzékeny típust, azonban egy harmadik típus is egyre gyakrabban tűnik fel a szakirodalomban: ez pedig a közösségi nárcisztikus típus. A grandiózus nárcisztikust sokan a tipikus nárcisztikusnak tekintik. A hétköznapi ember fejében ők az önző, beképzelt emberek mintapéldányai. Vágynak a csodálatra, lényegében ez adja életük célját, és nem tűrik a teljesítménykudarcot. Az érzékeny nárcisztikus ezzel szemben zárkózott, akár erőteljesen introvertált, a társas elutasításra szélsőségesen érzékeny. Ő az, aki a társaságban sokszor csendes, nehezen alakít ki kapcsolatokat, pedig valójában a leginkább éppen erre vágyik. A közösségi nárcisztikusra a támogatás, a megértés és az együttérzés jellemző, de csak azért, hogy állandó jelleggel hangsúlyozhassák: „Ők mennyit adnak.” Közben pedig el is várják, hogy mások mindezt igazolják számukra. A három típusban közös a túlzott énközpontúság, a fokozott feljogosítottság érzése, valamint az, hogy más embereket figyelmen kívül hagynak – vagy legalábbis csupán addig szentelnek figyelmet nekik, amíg meg nem kapják tőlük azt, amire szükségük van.

A rivalizáló nárcisztikus

Annak bizonyítására, hogy mi vagyunk a legjobbak, az egyik legjobb terep a versengés. A nárcisztikus éppen emiatt imád versenyezni másokkal. De mégis hogyan reagál a nárcisztikus, ha győz, vagy – ne adj’ isten - veszít? A győztes nárcisztikus kárörvendő, és jellemzően énfelnagyítással reagál. Lenézi a vesztest, és nagyon büszke az elért eredményre. Miután nyert, sokáig fürdőzik saját sikerében, nem keres újabb kihívást, hosszan kiélvezi helyzetét. Amikor a nárcisztikus veszít, minden haragja, agressziója a győztes felé irányul. Ennek oka a saját értéktelenségének „megpiszkálása”, amit egyszerűen nem engedhet meg magának. A kiegyensúlyozott versengéssel ellentétben – amikor a vesztes fél ösztönzésként tekint a vesztésre, ami több munkára, energiabefektetésre sarkallja őt –, a nárcisztikus versengésében a győzelem a legfontosabb, és ha ezt nem éri el, az szégyent eredményez benne. Vagyis eredményezne, ha engedné. Azonban ennek elkerülése érdekében, a nárcisztikus minden negatív érzését a riválisra hárítja. Ezekben a versenyhelyzetekben – amelyek a mindennapi élethelyzetekben is megjelenhetnek, nem csupán egy tipikus verseny során – a nárcisztikus legfőbb célja a többiek elnyomása, ami által ő még inkább tündökölhet.

Nemcsak legyőzni, de felemelni is szeret másokat egy nárcisztikus

Az elnyomáson túlmenően, fontos és gyakori – bár nem tipikus nárcisztikus vonásnak gondolt – jelenség mások megsegítése. Persze itt nem az önzetlen, valós segíteni akarás a fő motiváció, mivel az empatikusság kevésbé jellemzi e személyiségzavarral rendelkező embereket. A nárcisztikus segítségnyújtásának hátterében az áll, hogy ezáltal is saját értékét erősítse. Azt érezhesse, hogy szükség van rá, hogy milyen nagyszerű ember, mert ő segít másokon. Ennek következménye, hogy gyakran találkozhatunk a segítő szakmában nárcisztikus vonásokkal jellemezhető szakemberekkel. Ez természetesen nem vesz el a szakértelmükből, azonban a segítés motivációja egészen más hangsúlyt kap.

(...)

Olvasnád tovább? A cikk teljes terjedelmében elérhető az Üzlet és Pszichológia 2021. augusztus–szeptemberi számában. Az újság megrendelhető itt.