A konfliktusos személyiség kifejezésről olyan ember jut eszünkbe, akinek mintha puskaporos hordó lenne a vállán, könnyen robban körülötte a levegő, sőt, ezt mintha maga provokálná. Támadásnak vesz semlegesnek szánt szavakat, és ezért könnyen hadat üzen környezetének, vitákat generál, probléma esetén pedig másban keresi a hibát. Mintha folyamatosan fitogtatná az erejét, potenciális kihívó félként tekintve embertársaira.
Mielőtt belemelegednénk a jellemzésbe, fontos leszögezni, hogy a „konfliktusos személyiség” diagnosztikai kategória nem létezik a klinikai pszichológiában. Bizonyos személyiségzavaroknak – mint a nárcisztikus személyiségzavar, bipoláris személyiségzavar – képezheti részét a konfliktuskereső magatartás, de jelenleg nem kerül a pszichiátriai kórlapokra ilyen értékelés.
Konfliktusok mindenki személyiségében, életében jelentkeznek, ezek minősége, mennyisége, kezelésük módja azonban széles skálán mozog, és nagyban függ a személyiség érettségétől. A konfliktusok gerjesztése, a folyamatos támadóállás mögött tudatalatti motívumok húzódnak meg.
Rosszul kezelt feszültség
A fokozott konfliktuskeresés mögött – mint minden ütközéshelyzet mögött – feszültség áll, ami jelen esetben gyakran és meglehetősen vehemensen „hallat magáról”.
Míg az érett személyiség egyik jellemzője, hogy feszültségeit képes magában tartani, elbírni, és intellektuálisan kezelni, addig e képesség hiányában a feszültség elviselhetetlen, a személy a lehető leghamarabb és legegyszerűbben igyekszik megszabadulni tőle – vagyis kilöki a külvilágba.
Mindenki által jól ismert helyzet, amikor hiába sietünk, elhúz az orrunk előtt a busz. Ilyenkor bosszankodhatunk fél órán át, hogy milyen szemét volt a sofőr, de beláthatjuk azt is, ha mi tehetünk róla, hogy pórul jártunk – mondjuk mert késve indultunk el. Vagy választhatjuk az intellektuális feldolgozás bármilyen formáját, például megvonhatjuk a vállunk, hisz bosszankodással nem jutunk előbbre, a várakozás alatt legalább hallgathatjuk a fejünk feletti lombkoronából messzire hallatszó madárdalt.
A feszültség keletkezése gyakran nem tudatosodik, csak egy ahhoz hasonló futó megjegyzésből érhető tetten, mint „az ördög vigye el, a másik megint ostobaságot csinált”. Ez az üzenet nem másokról informál, hanem arról, hogy az üzenet küldője bosszankodni kezdett, és kísérletet tett az öncsillapításra.
Alacsony önértékelés
A feszültség mellett a konfliktusos személyiség folyamatosan alacsony önértékeléssel küzd, bár ennek nincs tudatában. Környezete részéről lekicsinylést, személyisége elleni támadást feltételez, és a visszatámadás szándékával veszi fel a harci pózt.
Ha valami rosszul sül el, az alacsony önértékelésű személyiség nem engedheti meg magának, hogy vállalja érte a felelősséget, hogy kimondja, ha ő tehet róla, mert a tudatalattija minden negatív visszajelzést globális rossz minősítésként fog fel. Ezzel szemben ha az önértékelés rendben, nyugodt szívvel kimondható, „most én vagyok a hibás”, mert szó sincs arról, hogy alapvetően rossz lennék, csak most elszúrtam, de tanulok belőle, és még egyszer nem fordul elő. Paradoxnak tűnik, de a támadó magatartás egy túlműködő védekezést takar, mintha valaki azt bizonygatná, „nem, nem vagyok rossz”.
Gyerekkori hatások – felnőttkori problémák
Vad Gyöngyi pszichoterapeuta egy egyszerű és szemléletes példával mutatta be, hogyan alakulhat ki az alacsony önértékelés, a globális rossz önminősítés. Természetesen ennek gyökerét is a gyerekkorban kell keresni, az olyan és ahhoz hasonló helyzetekben, amikor például a gyerek kiönti az esti kakaóját vagy összerajzolja a falat. Ilyen esetekben sok szülő nem azt mondja a gyereknek, hogy „rosszat tettél, mert...”, hanem rendszeresen elismétli, hogy „rossz vagy”. Árnyalatnyi különbség, gondolhatjuk, a sok kicsi mégis sokra megy, a folyamatosan hallott hibás minősítés évtizedekre beleég a pszichébe, és meghatározza, hogy miként vélekedünk magunkról. A „rossz vagy” minősítés belsővé tétele pedig elindítja a védekezés és visszatámadás ördögi körét.
A feszültségkezelés megtanulásában szintén kulcsszerepet játszanak a korai minták.
Természetesen számít, hogy az anya mennyire volt türelmes, de jelentős – és szükség esetén korrigáló – hatással bírnak az egyéb családtagoktól, tanároktól látott feszültségkezelési módok. A megfelelő feszültségkezelés lelki érés függvénye: ha egy kisebb gyerek kőbe rúg, a kőre lesz mérges; ahhoz, hogy belássa, ő járt arra, és legközelebb a lába elé néz, már több belátás szükséges.
Kár a gőzért
A konfliktuskereső ember megváltoztatása merész vállalkozás, szinte hiú ábránd, mert bármi ehhez hasonló szándékot kritikaként, és nem a jó szándék bizonyítékaként él meg. Egy sor elhárítómechanizmus barikádozza el a tudatalatti mozgatórugók napvilágra kerülését, vagyis hogy a személyiség szembenézzen azzal, hogy tévesen látja a forgatókönyvet, tévesen feltételez támadást mások részéről.
Nem a külvilágban van a támadás, hanem őbenne van a védekezés.
Már ez utóbbi tudatosítása is óriási lépés, addig eljutni pedig, hogy nincs is ővele alapvető baj, és nem kell harcolnia, gyakran egy élet is kevés.
Éppen ezért ha a kedves Olvasó az iménti leírás alapján konfliktusos személyiségeket azonosított a környezetében, ne próbálja velük megosztani felfedezését – az áttörhetetlen tagadás és az óhatatlanul kirobbanó veszekedés miatt ugyanis ő fogja kényelmetlenebbül érezni magát.
Hogyan dolgozzunk vele együtt?
Hiába ismerjük ki a konfliktusos személyiséget, együtt dolgozni nem lesz könnyű vele. Vad Gyöngyi azt javasolja, hogy ha közös munkában kell részt vennünk, fókuszáljunk mindenképpen a feladatra. Arra irányuljon a kommunikáció, hogy kinek mit kell megtennie a siker érdekében, és semmiképp se csússzunk bele a másik minősítésébe. Maradjunk kívül a játszmán, ne menjünk vérre azért, ki az erősebb, okosabb, kinek van igaza. Megalázni végképp ne próbáljuk a másikat. Az ő belső konfliktusai nem rólunk, a mi képességeinkről szólnak – engedjük hát el a fülünk mellett az erre utaló megjegyzést, és összpontosítsunk a célra.
