De van-e rálátásunk arra, hogy a tudatos gondolataink és érzéseink mellett milyen mélyebb, akár tudattalan motívumok és berögződések mozgatnak minket? Felismerjük-e az összefüggéseket a múltbéli történések, kapcsolati mintázatok és jelen életünk elakadásai között?
Megnyílni egy idegennek
Olykor nehéz meghozni a döntést, hogy belefogjunk az önismeretbe. Bár az utóbbi időben nőtt a pszichológia és a különböző önismereti formák népszerűsége, sokan nehezen küzdik le a terápiával kapcsolatos aggályaikat. Hogyan is tudna segíteni nekem egy idegen? A segítő szakember és a kliens a találkozás elején valóban ismeretlenek egymás számára. A kapcsolat jó esetben lassan építkezik, s ahogy mélyül a bizalom, úgy válik a terápiás helyzet egyre komfortosabbá. Ebben az elfogadó, bizalomteli légkörben fokozatosan tanuljuk meg, hogy érzéseinket, gondolatainkat szabadon oszthatjuk meg, anélkül hogy tartanunk kellene attól, hogy a másik ember megítél minket. Ez önmagában nagyon felszabadító tud lenni. Persze a szakemberek más és más módszerekkel dolgoznak, ki erre esküszik, ki arra. A különböző terápiás módszerek sikerességét vizsgáló kutatások azonban azt találták, hogy módszertől függetlenül főként a kliens és a terapeuta közötti kapcsolat az, ami meghatározza a terápia kimenetelét. Maga a kapcsolat az, amelyben fejlődni és gyógyulni tudunk.
Pszichológushoz járni nem kudarc, sem pedig úri huncutság
Sokszor nehéz megbirkózni azokkal az előítéletekkel, amelyek a terápiába járó emberekről szólnak. Ezek szerint nekik vagy teljes csőd az életük, vagy jó dolgukban már nem tudják, hogy mit csináljanak, ezért hódolnak az új trendnek, hogy pszichológushoz járni menő.
Ha mi magunk másképp is gondolkodunk erről, még mindig munkálkodhatnak bennünk félelmek. Szeretjük azt gondolni, hogy magabiztosak vagyunk, magunk irányítjuk az életünket, nem szívesen kérünk segítséget, mert úgy véljük, azt a gyengék teszik. Pedig adódhat olyan szakasz az életünkben, amikor segítséget kérni pont nem a gyengeség, hanem az erő jele. Fontos felismerni, ha olyan helyzet adódik, amellyel nem tudunk megbirkózni, hiába van mellettünk akár támogató család vagy barát. Úgy tapasztalom, gyakran főként azoknak nehéz szakemberhez fordulniuk, akik egyébként felelős beosztásban, akár vezetői pozícióban dolgoznak, vagy a saját családjuk irányításában töltenek be vezető szerepet. Ők megszokták, hogy egyedül oldják meg a problémáikat, s talán kudarcként élnék meg, ha felkeresnének egy szakembert.
A nemek között is akad különbség. Bár egyre gyakrabban jelennek meg a rendelőkben férfiak, azért még mindig elmondható, hogy a nők előbb mennek el pszichológushoz. Talán azért, mert a férfiakkal szemben nagyobb az elvárás arra vonatkozóan, hogy önállóak, magabiztosak és erősek legyenek. Elég, ha arra gondolunk, mennyire másképp reagál a környezet, ha egy kislány vagy egy kisfiú elpityeredik. Egy kisfiú nagyobb valószínűséggel hall olyan „biztatásokat”, mint „katonadolog”, vagy hogy „egy férfi nem sír”. Nem csoda, hogy mire eléri a felnőttkort, már eszébe se jut, hogy kifejezze kétségbeesését.
Az életkort tekintve is belefuthatunk rosszalló megjegyzésekbe. Az idősebb korosztály csodálkozhat azon, hogy ugyan milyen gondjai lehetnek egy fiatalnak, hiszen még előtte az egész élet. Nem beszélve arról, hogy sokan erősen idealizálva beszélnek a gyermekkorról, mintha az tényleg csak egy felhőtlen, mókával és kacagással teli, gondtalan időszak lenne. Pedig egy kisgyerek vagy egy kamasz életében is lehetnek megterhelő élmények és fájdalmas érzések. Az előbbiekhez hasonlóan sokak számára megdöbbentő lehet az is, ha egy élete végéhez közeledő ember kezd terápiába. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az önismereti munkát nem lehet túl korán vagy túl későn kezdeni.
Terápiába járok – csak meg ne tudja senki
A fent leírt előítéletek miatt előfordul, hogy valaki titokban kezd önismeretbe járni, mert tart tőle, hogy a párja, a családja vagy a barátai rosszul fogadnák. Talán szégyenkezik amiatt, hogy külső segítségre szorul, és fél, hogy rosszallással néznék elhatározását. A titkolózás mindig feszültséggel jár, a szégyen megélése pedig nehezíti a valódi önfeltárást, így a fejlődést is. Ezért a terápiában akár külön téma lehet, hogy a kliens elfogadja és mások előtt is felvállalja a terápiára irányuló igényét.
Természetesen segíti a folyamatot, ha a környezetünk érzelmileg támogatja a döntésünket, és tapintatosan kezeli, hogy ami a terápiás órán történik, azt teljes joggal tartjuk meg saját magunknak. A közeli hozzátartozóknak ezzel együtt nehéz megélniük, hogy kimaradnak valamiből, ami a másiknak egyre fontosabbá válik. Vajon milyen képet fest róluk a párjuk vagy a gyerekük a pszichológusnak? Vajon hogy mesélte el a legutóbbi veszekedésüket? Nehéz elengedni a kontrollt és a másikra bízni, hogy megoszt-e velük valamit az ülésekről vagy sem. Akár féltékenység is gyötörheti őket. A szülők azon aggódhatnak, hogy a terapeuta esetleg jobb anyja vagy apja a gyereküknek, a partner pedig azon, hogy a szakember megértése és elfogadása kisebbíti majd az ő jelentőségét. A környezetnek azt sem könnyű elfogadnia, hogy a törődése és odafordulása nem elég ahhoz, hogy párja vagy gyermeke jobban legyen. Ezért a tapintat a terápiába járó irányából is fontos. Az olyan vagdalkozások, mint „ha te is olyan megértő lennél, mint a pszichológusom, semmi bajom nem lenne”, a környezet számára nagyon fájdalmasak lehetnek, és megnehezítik a terápia érzelmi támogatását, ezzel együtt a kliens fejlődését.
(…)
Szívesen olvasnád tovább? A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia ájúnius-júliusi számában jelent meg, melyet megtalálsz az újságárusoknál vagy megveheted digitális formában itt is.
