Az élők írják tovább a történeteket

Persze nem kell sokat lépdelni, mire azon kapod magad, hogy nézegeted, olvasgatod a sírfeliratokat, mivel megszólítanak a feléd forduló szövegek. A felületek, akár a fejfák, plakettek, márványtáblák és urnafülkék, emlékszalagok, mint platformok hordoznak nyilvános üzeneteket az élőknek. Így a temető erdei zöldje, parkja hamar az írásbeliség kultúrterévé változik, az emlékezés emlékhelyévé. Nem az elhunytak üzennek, hanem az élők írják tovább a holtak történetét. A tér olvasásra és értelmezésre kínálja magát. 

A tipizált felirati formulákon túl, mint hogy „élt 72 évet”, „nyugodj békében”, „ő volt mindenünk”, „emléke szívünkben él” feltűnő, hogy az elhunytak nevei alatt megjelennek a foglalkozások(munkakör) nevei is, mint „tanár”, „TSZ elnök”, „okleveles építészmérnök” stb. De mit keresnek a munkakörök egy temetőben, egyáltalán hogyan kerültek oda? Meddig szaladnak a karrier utak? A munkakörök láttán a szakmázás kényszere beindul és hirtelen kompetencia térképek fantomjai szállnak meg. A sírfelirati szakmák feltüntetése a talent management utóélete, azaz a szakmai aspiráció a temetőbe is betör. Az egyéni élet és annak teljesítménye írásban is archiválódik a munkavilágán túl, mint az emberi jelenlét utolsó publikus mikronarratív záróaktusa.

„Az vagyok, amit dolgozom”

A szakma, egyszerre az egyén társadalmi státuszát, rangját, érdemi progresszivitását jelképezi. Nem csupán egy ember a sok közül a maga mulandó animalitásában, hanem a társadalmi hierarchiában betöltött értékszerepét, identitását kívánja pozícionálni. Az élet szimbolikus értékei mentén stabilizálja, élteti az elhunyt identitását és egyben felülírja a végességet. Ennyiben az identitáskonstrukció megszaladásának kiváló példáival szembesülünk. A „ki vagyok én” kérdését a beszűkített „az vagyok, amit dolgozom” megközelítés váltja fel, ami mind a modern kor teljesítmény és hatékonyság orientált elvárásainak, mint a fő uralkodó társadalmi értékeknek kíván megfelelni. Az elhunyt nem, mint animális immanenciájában (porrá leszünk) érdekes, hanem kizárólag a konstruált társadalmi státuszában. 

Csakhogy ezek a sírfeliratok, bármennyire is személyesnek, egyedinek és végsőnek tűnnek, nem szabad szövegek. A temető ugyan fizikai értelemben a nyugalom tere, de szimbolikusan a társadalmi normák egyik utolsó játéktere is. Az, hogy milyen foglalkozás kerül fel egy sírra, és milyen nem, nem csupán a gyászoló család döntése, hanem egy közös, mélyen beágyazott kulturális konvenció következménye.

Ez volna az értékes élet?

A szakma feltüntetése így a társadalmi erők egyik finom és normalizáló eszköze lesz. A halál sem mentes az értékeléstől, a besorolástól, a narratív sémáktól: a „TSZ elnök”, az „okleveles mérnök”, a „főkönyvelő” nemcsak információk, hanem identitáskódok egy társadalmi rendszerben, amely élet és halál között sem veszti el formáló erejét. A sírfeliraton rögzített munkakör így nem csak emlék, hanem diskurzus, amelyen keresztül a társadalmi erők újra és újra artikulálják, mit jelent értékes életet élni.

Ez a diskurzus sem mentes a kizárástól: nem mindenki kerül fel szakmai identitásával egy márványtáblára, ahogy a hónap dolgozója sem lesz mindenkiből. Az informális, láthatatlan(házimunka), feminizált vagy alulfizetett munkák gyakran hiányoznak ezekből a feliratokból – jelezve, hogy még a halálban, a munkavilágán túl is lelepleződik a HR-washing aktivitása: a látható és láthatatlan, a produktív és nonproduktív munkák közötti hierarchia és a folyamatos szelekció.  A temetői emlékezet tehát nem semleges archívum, hanem strukturált reprezentációs tér, ahol a társadalmi erők szelektív kényszerei, a humánpolitika átírják az elhunyt értékét.

Így alakul át a HR-es pihentető sétája a kompetenciaalapú emlékezés aktusának kezdetévé.

A szerző az Astotec Automative Hungary HR Managere.

(Borítókép: Unsplash/Malek Larif)