Hozzászólunk, beszólunk – Online szokásaink, működésünk és vakfoltjaink nyomában
Személyeskedés, beszólások, düh, „minek ment oda”, okoskodás, „én jobban tudom” és ehhez hasonló mondatok. Minek köszönhető, hogy online viselkedésünk általában köszönőviszonyban sincs az offline tapasztaltakkal?

Sokak szerint az online világ, a közösségi oldalak felületei a mai napig egy külön térnek, mondhatni „dimenziónak” számítanak, de könnyen be lehet látni, hogy ez egy illúzió. Kis túlzással kijelenthetjük, hogy a buszmegállóban, a munkahelyen, az utcán vagy a boltban ugyanazokkal az emberekkel futhatunk össze, akikkel az online világban is. Az internet felépítésének köszönhetően pillanatok alatt kapcsolódhatunk egy hírportálhoz, közösségi oldalhoz, chat alkalmazáshoz, és üzeneteink, mondanivalónk, kérdéseink is másodpercnél rövidebb idő alatt célba érnek. Kapcsolatba léphetünk egymással kontinenseket és kilométerek ezreit áthidalva, hiszen ugyanahhoz a hálózathoz kapcsolódunk, és felhasználóként mind részt veszünk az építésében, formálásában és használatában.

Vannak helyzetek, amikor nagyon is számít a sebesség vagy a minőség. Egy Zoom beszélgetésnél például kutatások bizonyították, hogy ha megakad a hangunk, vagy elmegy az „adás” pár másodpercre, akkor azt nemcsak szorongással fogadjuk („Mi lehet a baj, lehet nálam van gond?”), de az előadót is negatívabb színben látjuk, hiszen az akadozó hang élő beszédben a felkészületlenség vagy valamely előadói képesség hiányát jelzi elsősorban.

Minek ment oda? – típusú okoskodások és társai: online mindent lehet?

Azzal az általános bölcsességgel már biztosan mindenki találkozott, hogy „Ne olvasd el a kommenteket!” – legalábbis gyakran kapjuk ezt a tanácsot, bár van, aki mégiscsak olvas, és a reggeli kávéját egy „csésze” hozzászólásra cseréli el időnként. Személyeskedés, beszólások, düh, gyűlölet, „minek ment oda”, okoskodás, „én jobban tudom” és ehhez hasonló mondatok, érzelmek hömpölygését figyelhetjük meg nap mint nap, ha nemcsak az adott cikket, posztot olvassuk el, hanem az alatta levő véleményeket, hozzászólásokat is. Egy buszmegállóban, boltban, múzeumban vagy a strandon nem viselkednénk így – ritka kivételek persze akadnak, de online a normális, támogató vagy pozitív párbeszéd tűnik kivételnek. Miért szabadulnak el az indulatok online, néha egészen apró-cseprő vagy lényegtelen kérdésekben is?

Anonim nagy a szánk

A dolog hátterét elsőként John Suler amerikai pszichológus írta le 2004-es tanulmányában. Itt részletesen kitért azokra a tényezőkre és hatásokra, amik lehetővé, sőt, sok esetben törvényszerűvé teszik, hogy az online viselkedésünk köszönőviszonyban sem lesz az offline tapasztaltakkal. Elsőként az anonimitás és a következmények hiánya merül fel mint összetevő. Egy online felületen, közösségi oldalon könnyen elmaszkírozhatjuk a valóságot, hiszen átírhatjuk a nevünket, és a profilképként feltöltött fotó akár Miki egeret is ábrázolhatja. Ha láthatatlanok vagyunk, akkor a tetteink következménye sem érint minket, hiszen elbújhatunk. Ha nincsen következmény, akkor ugyan miért is fognánk vissza magunkat? Ez már önmagában megágyaz az agressziónak és a kritikátlan viselkedésnek. Emellett az online közegben Suler megfigyelései szerint érzelmi fékeink, vagyis az érzelmeinken való uralkodás képessége is sokkal gyengébb. Düh, harag, gyűlölet, irigység – ezek mind, a többi érzelmünk kifejezésével együtt normális szociális gátlás alá helyeződnek offline helyzetben, de észre sem vesszük, hogy a fékek online nagyon hamar feloldódnak. Az sem segít a helyzeten, hogy képernyőkön keresztül kommunikálunk: monitor, telefon, laptop, tablet, bármiről is legyen szó, egy mesterséges vizuális eszköz köt össze minket, ennek pedig tudatában vagyunk. 

(...)

Digitális szokásaink nyomában

Nemcsak a viselkedésünk, de a szokásaink is megváltoznak online. Mindezeknek offline gyökerei vannak, de egy digitális szokás vagy viselkedés szinte észrevétlenül beolvadhat a hétköznapjainkba, egy-két generációval később pedig már olyan természetes vagy megszokott, hogy szinte észre sem vesszük. Lássunk néhány példát:

FOMO (Fear of Missing Out): A kimaradástól, lemaradástól való félelem, ami azt a félelmünket erősíti fel, hogy ha nem tartjuk a lépést a többiekkel, az eseményekkel, az információval, akkor tényleg kimaradunk. Ha nem figyelünk, ha nem vagyunk készenlétben mindig, akkor a legjobb dolgokról lemaradunk, a legrosszabb dolgoktól (pl. pletykák) pedig nem tudjuk megvédeni magunkat.

JOMO (Joy of Missing Out): A kimaradás, lemaradás öröme, újkeletű mozaikszó, ami azt a szemléletmódot tükrözi, hogy időnként ki kell kapcsolnunk, félre kell tennünk az eszközeinket, mert különben túlságosan is eluralják és behálózzák az életünket.

FOBO (Fear of Being Offline): Az offline léttől, az internetkapcsolat elvesztésétől való félelem, ahol nem érünk el információkat, embereket, adott esetben dokumentumokat. Az ettől való szorongásszintünket nagyon könnyen lemérhetjük már annyival is, hogy telefon nélkül megyünk el vásárolni.

Nomophobia: Vagyis no-mobile phobia, ami azt a félelmet, szorongást írja le, amit adott esetben az okostelefonunk, eszközeink vagy egy rendelkezésre álló netkapcsolat nélkül érzünk.

Phubbing (Phone Snubbing): Nehéz lefordítani, mivel jelentése szerint telefon általi félresöprést jelent. Azt az érzést írja le, amikor egy beszélgetés, randevú vagy találkozó közben a másik félig mindig a telefonját figyeli, és úgy érezzük versengenünk kell a figyelemért, vagy akár el is vesztettük a „harcot”, és az okostelefon szinte minden időt és figyelmet magáénak követel az értesítésekkel, rezgésekkel, csipogásokkal.

Sadfishing: Van, ahol sajnálathalászatnak fordítják. Az online drámázások között is gyakran emlegetik azt a jelenséget, amikor valamelyik ismerősünk (vagy híresség) egy érzelmileg nehéz, de homályos helyzetet ír le egy rövid posztban. Erre persze az empatikus vagy segíteni akaró hozzászólások jelennek meg, és a ködös, de komolynak, súlyosnak tűnő helyzet hamar odavonzza az embereket és a figyelmet. A várakozás feszültsége egyre nő, majd az eredeti poszt kiírója (bezsebelve a pozitív, támogató jelenlétet és a figyelmet) csak valami olyasmit ír ki, hogy: „Á, inkább hagyjuk, nem fontos, most már mindegy.”

Fantomrezgés: Pár évtizeddel ezelőtt is létezett ez a jelenség, a személyi hívóval rendelkező orvosoknál figyelték meg. Nem volt ugyanis mindegy, hogy egy műtéthez vagy vészhelyzethez hívva őket, mikor kapják meg a riasztást. A hétköznapokban akkor találkozunk ezzel a jelenséggel, amikor „csak a zsebünk csörgött”, vagyis éreztünk valami vibrálást, de se értesítést, se hívást nem jelez a telefonunk, amikor megnézzük. A hátterében a tudomány izomremegést, utazás közbeni rezgéseket, rádióhullámokat és azt a „tanulást” sejti, ami alapján az agyunk összekapcsolta a rezgéseket azzal, hogy az fontos jelzés, és még hibaszázalékkal is érdemes figyelni rá, hiszen a telefonunkon történtek komoly figyelmet igényelnek.

Látszik, hogy az online világ nagyon sok módon beleszól az életünkbe, és befolyásolni tudja azt. 

(...)

Olvasnád tovább? A cikk teljes terjedelmében elérhető az Üzlet és Pszichológia 2021. augusztus–szeptemberi számában. Az újság megrendelhető itt.