HRPOWER: Hol kezdődik a közös történetetek?

Papp Dániel (P. D.): Ez 2024 nyarán volt, most már két éve együtt dolgozunk. Az első évben Boti még máshol dolgozott, én pedig egyetemre jártam. Akkor még egy korábbi, „vajas” projektünkön dolgoztunk: ízesített vajakat árultunk, mert akkor még senki nem csinált ilyet. De talán a közös történetünk és a Vergil története igazán akkor indult, amikor csak azért keltünk fel kora reggel, hogy másnap hajnal négyig beszélgessünk. Megállás nélkül nagy témákon próbáltuk együtt fogást találni. Így jöttek azok a nagyon hosszú, hetekig, néha hónapokig tartó beszélgetések, amelyekből kifejlődött a Vergil.

Varga Botond (V. B.): Hat hónappal azután, hogy felmondtam annál a cégnél, ahol addig dolgoztam, leültünk Danival, és azt mondtam: ebből most már valaminek ki kell nőnie. El kell jutnunk oda, hogy a profizmusunkból fenn tudjuk tartani magunkat, és tényleg komolyan csináljuk az elhatározásainkat.

HRPOWER: Az ízesített vajas projekt nagyon izgalmas. Kíváncsi vagyok, hogyan jutottatok el innen a Vergil AI-ig!

P. D.: Bizonyára mindenkinek megvan az az érzés, hogy gondolkodik azon, mit is szeretne csinálni, és azt mondogatja magának: „majd egyszer”. Amikor vállalkozik az ember, a piac és a körülötte lévő emberek – ha hagyod – brutálisan őszintén megmutatják, mik a határaid, és miben kell jobbnak lenned. Ha túl akarsz élni még két hónapot, akkor drasztikusan változtatnod kell a saját képességeiden. Amit a vajjal elkezdtünk, az csak kis játék volt ahhoz képest, amit most csinálunk, de szerintem ez volt benne az ösztön: ha valamit szeretünk, akkor teremtsük meg mi, készítsük el. És ha már csináljuk, próbáljuk a lehető legjobban csinálni. A mai napig erre a filozófiára építjük a Vergilt.

HRPOWER: Mi az alapélményetek a tanulással? Hogyan tanultok, és hogyan áll össze a fejetekben a tanulás fontossága?

V. B.: Szerintem nagyon szerencsések vagyunk abban, hogy nagyon jó iskolákba járhattunk. Ezeknek az iskoláknak voltak olyan programjaik is, amelyekkel külföldre is el tudtunk menni, és talán ekkor döbbentünk rá először, hogy a világon a legtöbb ember nem fér hozzá sok lehetőséghez. Szerintem ebből fakad az is, hogy mennyire szeretünk tanulni, és milyen értéket teszünk a saját oktatásunkba. És az is bennünk van, hogy talán az egyik legegyértelműbb út arra, hogy jobbá tegyük a világot, az, ha másoknak is megadjuk azokat a lehetőségeket, amiket mi kaptunk. Mert emberek viselkedésén bármilyen más módon változtatni nagyon nehéz.

P. D.: Én a  gimiben átlagos tanuló voltam, mert sosem tudtam rávenni magam, hogy leüljek és elolvassak egy könyvet, egyszerűen nem ment. Azokat a dolgokat, amik logikusan „bekattantak”, jól megértettem, ott végig tudtam vinni kritikus gondolkodást és problémamegoldást, abban jó voltam. 

Pont ezért mentem később Hollandiába egyetemre, ahol erős az önálló tanulás. A mesterszak alatt heti két órám volt, ahol azt mondták: csináld úgy, ahogy szeretnéd, olyan sebességgel, ahogy neked jó; az a lényeg, hogy a félév végére tudd az anyagot, és tedd le a vizsgát. Amikor ki tudtam alakítani azokat a módszertanokat, amelyekről tudtam, hogy nekem működnek, akkor az egyetemen sokkal jobb eredményeket értem el. És szerintem ez is fontos: nagyon sokszor meg kell hagyni az embereknek, hogy ők alakítsák ki maguk körül azt, hogy hogyan tudják jól megtanulni az anyagot. Mert akiben benne van a késztetés, hogy tanulni szeretne, az ki fogja alakítani maga körül azt a rendszert, ami neki a legjobban működik. 

V. B.: Azáltal, hogy tanultam, megtaláltam azt a magabiztosságot – és azt a rendet magamban –, amivel képes voltam megszervezni az életemet. Korábban magántanárként tevékenykedtem: egy 15 éves gyereket tanítottam, illetve a két fiatalabb öccsét és húgát. Rá különösen élénken emlékszem, mert nagyon problémás gyerekkora volt. Nem tudott mit kezdeni a szabadidejével, nem akart nyári munkát vállalni, nem akart egyetemre menni, de még a középiskolában sem sikerült neki igazán semmi, mert állandóan a saját sikertelenségével szembesült. Azt élte meg, hogy semmiben nem jó. Majd amikor láttam, hogy egy kicsit hozzá tudok tenni ahhoz, hogy megtalálja a saját kompetenciáját, ahol érezheti, hogy valamiben jó tud lenni, kiviláglott, hogy ennek transzformatív hatása lehet. Az ember életében óriási dolog, ha valamit meg tud tanulni, de talán sokkal fontosabb, ha valakinek segíthetünk valamit megtanulni.

HRPOWER: Nagyon sokrétűek vagytok a történeteitek alapján is, de most már nagyon érdekel, hogy mégis miként született meg a Vergil AI?

P. D.: Boti korábbi munkahelyén amerikai bankoknak adtak pénzügyi oktatást, hogy a fiatalok felelősségteljes pénzkezelést tanuljanak. Kipattant a fejünkből – miközben éppen a „vajas” projekten dolgoztunk, hogy ez közelebb áll a szívünkhöz. Mindketten szeretjük a technológiát is: én ekkor kezdtem  el tesztelgetni az AI-t, például azt, hogy a ChatGPT mire képes. Boti pedig akkor már saját AI-modelleket is épített, például trédelésre és pénzügyi előrejelzésekhez.

Tudtuk, hogy jó köztünk a dinamika, és ez a véletlenül jött lehetőség tényleg érdekel bennünket. A vajas projektunk szép lassan elkezdett átalakulni. A vaj és a fűszer AI modellekre cserélődött, a spatula pedig egy laptopra, és  egyszer csak itt feküdt előttünk az asztalon a Vergil AI.

HRPOWER: Ahhoz képest, hogy az első nap leültetek Boti lakásában, és lenyomtátok az első 16 órát, most hol tartotok? Hányan keresnek meg benneteket?

P. D.: Eleinte alapvetően ösztönből mentünk előre: megoldottunk mindent, ahogy éppen tudtuk. Ahol lehetett, persze kértünk tanácsot, de elketyegtünk. Mostanra viszont szereztünk annyi tapasztalatot, hogy sokkal tudatosabban építjük a céget. Nem arról van szó, hogy kapkodunk a lehetőségek után, és ha felbukkan valami, azonnal ráugrunk. Tudatosan építjük a termékpalettát, és a cégkultúrát is, amit később skálázni tudunk. Szerencsére ez a mentalitás elkezdett kifizetődni – mára több nagy szervezettel is együtt dolgozunk, például banki, telekommunikációs vagy egészségügyi szektorban, magyar es nemzetkozi szinten egyaránt. 

V. B.: Igen, ahogy Dani mondta: az elején, amikor az ember elkezd valami ilyet, fogalma sincs, mit csinál – szerintem ez mindenkivel így van. Ilyenkor ott van az imposztor-szindróma is: mit keresek én itt, és miért próbálom más emberek problémáit megoldani? Mégis mész tovább, mert látsz egy lehetőséget, ami izgalmasnak tűnik. Ahogy telik az idő, az elején az ember kicsit azt játssza, amit egy filmben látna: a „romantikus startup-képet”. Ez néha most is előjön, amikor szükséges, de idővel rájössz, hogy nem az a lényeg, hogyan néz ki kívülről, hanem az, hogy megtudsz-e oldani  egy valós problémát.

Amikor olyan statisztikákat látsz, hogy a cégen belüli oktatásra elköltött pénz jelentős része hat hónapon belül elfelejtődik, felteszed a kérdést: mennyi pénzt dobunk ki az ablakon azért, mert nem hatékony az oktatás? Hány alkalmazott ül ott úgy, hogy valójában sokkal kompetensebb lehetne, és jobban élvezhetné a munkáját, ha igazán izgalmas feladatokon dolgozhatna? 

HRPOWER: Nálatok a társadalmi felelősségvállalás honnan jön? 

V. B.: Erre egy kicsit klisés választ tudok adni: úgy gondolom, hogy a szeretet a világ egyik legfontosabb ereje. Amikor azt éled meg, hogy mások életét jobbá teszed, az sokat jelent. Van egy fő oktatási fókuszunk, amit a tapasztalatainkból hozunk magunkkal. Amikor Szingapúrban jártam középiskolába, akkor bevezették a Khan Academy nevű digitális oktatási platformot. Ahhoz képest, hogy a magyar barátaim hogyan tanultak a magyar intézményekben, teljesen más világot ismertem meg ott.

De hogy mégse legyen annyira klisés, van egy régi emlékem is: körülbelül 6–7 éves lehettem, amikor apám elvitt a német Legolandbe. Ott lego-autókat építhettünk, és versenyeztetni kellett azokat egy lejtős pályán. Ha vesztettél, visszamentél, és építettél egy jobbat, de előtte megnézted, hogy mit rontottál el. És szerintem ugyanez a mentalitás jelen van az emberekben egész életükben: elvégre akkor szeretnek tanulni, ha a saját kezükkel ki tudnak próbálni dolgokat, az nem érdekel senkit, hogy végigkattintgasson egy platformot.

Azért is jutott ez eszembe, mert beugrott egy pillanat az öcsémről is, aki ADHD-s. Őt nem igazán tudnak kezelni az intézményi pedagógusok. Majd egyszer csak az öcsém rákattant egy kocsi szerelős játékra, és a srác, akibe nem tudták „beleverni” a tanulnivalót az iskolában, talált egy játékot, amit szeret, és hosszú ideig ott ült a gép előtt, nem veszítette el a fókuszát, és egyszer csak enciklopédikus tudása lett arról, milyen belső problémákat lehet felismerni egy autóban. A tanulás akkor működik jól, ha a tudásod és a kihívás nehézsége egyensúlyba kerül. Ez a flow-állapot: ha túl bonyolult, frusztráló; ha túl egyszerű, unalmas. Ugyanez igaz a játékra is. 

HRPOWER: Az elmúlt egy év tükrében hogyan néztek ki most: kiknek dolgoztok, hol van a legnagyobb kihívás?

V. B.: Egy magyar bank megkeresett minket, hogy segítsünk egy platformot kialakítani. Náluk láttuk meg a valódi problémát: sok embernek kell anyagot átadni, de erre nem volt jó módszerük. A munkavállalók ültek, olvasták az anyagot, és látszott rajtuk, hogy szenvednek. Ezután rájöttünk, hogy ez nem egyedi gond: más cégeknél is ugyanígy megvan ez a probléma. Sokat beszélgettünk HR-esekkel, és megtudtuk, hogy a tanulás mindenkinek fontos, de nem tudják a vállalatok, hogyan vezessék be a hatékony tanulást. Az AI pedig megnyitotta annak a lehetőségét, hogy ezt költséghatékonyabban megoldjuk. A Vergil AI elején egyetemek felé fordultunk, mert esetükben is nagy volt az érdeklődés, de a bevezetés túl nehéznek bizonyult, ezért áttértünk a cégekre. Most már a szervezeteknek kínált szoftverünkre fókuszálunk, amit vállalati környezetre szabunk.

HRPOWER: Mi a legnagyobb kihívás most? Mit éreztek a piaccal kapcsolatban, lesz csapatbővítés?

P. D.: Itthon a HR-ben nagy a félelem, hogy ha AI-t használnak, akkor létszámleépítés jön. Mi erre azt mondjuk: a mi eszközünk segíti a HR-esek munkáját, nem kiváltja azt. Egy hosszú belsős anyagból gyorsan összerakható a kurzus, és utána a lényegre marad idő, a munkavállalók fejlődésére. Mi is hatékonyabbá tesszük a HR munkáját, hogy több idő jusson az emberekkel való együttműködésre. 

V. B.: Engem az érdekel, hogyan nő egy ilyen cég, hogyan skálázódik a csapat. Olyan, mintha lenne egy „mag”, amit edzettünk – a működésünk minősége –, és ha ez elég erős, a piac ad erőforrást a növekedéshez.

HRPOWER: Ha egy mondatban kellene összefoglalnotok a 2025-ös évet: mi volt a Vergil AI számára a legfontosabb fókusz?

P. D.: Az emberek. Mióta elkezdtük a céget, arra fókuszálunk, hogyan tudjuk a nagyvállalati oktatást felhasználócentrikussá tenni. Partnereinkkel nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy a végleges termék élvezetes, egyszerű, de ugyanakkor professzionális legyen. Ezen túl a transzparencia is nagyon fontos számunkra. Sokszor láttunk olyan megoldásokat, ahol a mesterséges intelligencia úgy van integrálva, mint valami mágia, és teljesen el van a felhasználók elől rejtve, a dolgozók nem tudják, mi történik a háttérben. Nálunk minden folyamat átlátható és dokumentált – ezzel is növeljük a partnereink felé a bizalmat.

HRPOWER: Melyek a megosztható tervek 2026-ra nézve? Mit visztek tovább változatlanul, milyen új célokat tűztetek ki magatok elé?

P. D.: Nagyvállalati környezetben már sikerült hihetetlen eredményeket elérni. Viszont látjuk azt, hogy az oktatásra az igény nemcsak a nagyvállalati környezetben van jelen, sőt sokszor a KKV-knál nagyobb igény van egy olyan integrált és intuitív megoldásra, mint a miénk. Kisebb vállalatoknál nagyon sokszor nincsenek erőforrások arra, hogy egy nagyszabású, enterprise szintű oktatási platformot üzemeltessenek. Azt tűztük ki 2026-ra, hogy a megoldásunkat elérhetővé tegyük KKV-knak is, és megadjuk nekik az eszközöket ahhoz, hogy intuitív módon tudjanak kurzusokat előállítani, elérhetővé tenni ezeket a munkavállalóknak, és minderről részletes analitikát lássanak. Legyen szó onboardingról, meglévő készségek fejlesztéséről, új készségek betanításáról, vagy akár kötelező oktatásról – a mi platformunk támogatni fogja a KKV-kat minden oktatási igényeikben.

(Borítókép: Unsplash/Steve Johnson)