hirdetés
hirdetés

Manipulálással a manipuláció ellen

The Social Dilemma: film és valóság

Dr. Újszászi Bogár László (Ph.D), a Corvinus Egyetem meggyőzéstechnikát oktató tanára szakmai szemmel nézte a The Social Dilemma című filmet. A szakember pontról pontra bemutatja nekünk, hogy milyen manipulációs eszközökkel sikerült a film készítőinek ekkora port kavarniuk. Torzításokról, keretezési technikákról és megvezetési tudatosságról beszélgettünk.

A The Social Dilemma című film negatív reklám egy meggyőzéstechnikai szakértőnek?

A film magával a social mediával és a marketinggel foglalkozó szakembereknek jelenthet negatív reklámot, hiszen az embereknek felnyitja a szemét arra, hogy nagyon könnyedén irányíthatóak vagyunk. Abból a szempontból viszont jó reklám, hogy nagyon sok cégvezető látta és érezte a saját bőrén ezeknek a technikáknak az erejét: „Azta, hát ezzel ilyen jól rá lehet venni embereket?! Na, gyorsan keressünk egy online marketinges szakembert.” Szóval attól függ, hogy honnan nézzük.

Hogyan tudta elérni ez a film, hogy ilyen sok emberből váltson ki reakciót? Milyen manipulációs technikákat használnak a filmkészítők?

A filmben furcsa ellentmondás van, hiszen fellép egy olyan eszközzel szemben, amit ő maga folyamatosan alkalmaz. Végig arra hívják fel a figyelmet, hogy milyen csúnya dolog a manipuláció… teszik ezt manipulációs eszközökkel. Ha egy manipulációs technikát kéne kiemelnem, az úgy nevezett „előfeszítés” módszere lenne, amely egy kognitív torzítás. Ez azt jelenti, hogy az emberi agy a korábbi tapasztalatok alapján próbálja az újonnan jövő üzeneteket rendszerezni. A The Social Dilemma a dokumentumfilmekre feszít elő, tehát megpróbálja úgy beállítani, mintha ez egy tényszerű dokumentumfilm lenne. Önmagában a dokumentumfilm műfaja is egyfajta manipuláció, nem igaz, hogy objektív. Ez egy művészeti alkotás, a készítőjének van egy szemlélete, és ő ezen keresztül akar bemutatni egy problémát. Itt is ez történik, hogy egy dokumentumfilm álcája mögé ment be egy egyébként szubjektív vélemény.

A másik ilyen meggyőzéstechnikai fogás, hogy például bizonyos üzeneteket ötször-hatszor is elismételnek a filmben, hogy jobban rögzüljenek. Ez egy klasszikus politikai kommunikációban is ismert technika. Ha nagyon sokszor mondunk valamit, akkor egy idő után elhiszik az emberek, pusztán azért, mert, ha valamivel sokszor találkozunk, egy idő után ismerős és szimpatikusabb lesz csökkentve a bizonytalanságomat.

A filmben megjelenik még egy érdekes befolyásolástechnikai fogás, az analógia. A filmben három fiatal férfi tanakodott egy képernyő előtt, így szemléltették a filmkészítők a rendszer működését. Azáltal, hogy arcuk volt, már jobban tudom utálni őket… egy unalmas és személytelen szervertermen mit utáljak?! Szándékosan egy olyan analógiát használtak, ami ellenérzést vált ki sokakból, megcsinálhatták volna ezt úgy is, hogy nagyon szimpatikus nagymamák konzultálnak arról, hogy mit nézzen meg egy gyermek és mit nem.

Szintén jó módszer a filmben, hogy folyamatosan konkrét arcokat, és elméletileg vagy állítólag valós személyeket szerepeltetnek. A hús-vér emberek saját példái nagyon konkrétak, megfoghatók. Itt könnyen vonhatunk párhuzamot a cégeknél vagy vállalkozóknál megtalálható referenciák jelenségével: ha azt írják ki, hogy “nagyon sok ügyfelünk elégedett velünk…”, senkit nem fog meghatni. Ha kirakják az ügyfeleik céges logóját, az már egy fokkal jobb, de ha az szerepel a referenciáknál, hogy “Kovács József, az XY vállalat vezetője azt mondta rólunk, hogy milyen szuper és hozzáértő szakemberek vagyunk”, na az mennyivel hihetőbb!

Van olyan meggyőzéstechnikai fogás, amit szerinted még használhattak volna a filmkészítők?

Ha én lettem volna a dokumentumfilm készítője, beletettem volna még az úgynevezett gyenge ellenérvek technikáját. Az egyik hiba, amit a filmesek elkövettek, hogy egy oldalról mutatták be az egészet, a technopesszimizmus oldaláról. Szerepeltetni kellett volna egy-két kutatót, aki technooptimista, de nagyon ócska, gyenge érveket mond. Így úgy tűnhetett volna, hogy itt két oldalról lett bemutatva a jelenség, közben viszont szándékosan a számukra kedves oldalnál nagyon erős, ütős érveket alkalmaztak volna, hatásos zenével, vágóképekkel, szimpatikus emberekkel, míg az ellenoldalt kevésbé hangsúlyozták volna.

Mekkora veszélyről beszélünk, amit bemutat a film? Mihez tudnád hasonlítani?

Ami érdekes, hogy azok a problémák, amiket feszeget a film, eddig is jelen voltak, social media nélkül is. Már a 70-es, 80-as években is egy állami rádió ontotta magából a „fake newsokat”. Vagy akár most, amikor megnézünk egy híradót bármelyik csatornán, vajon az objektív valóságot látjuk? Kommunikációs axióma, hogy nem tudunk nem kommunikálni: amikor egy hírszerkesztő megírja a híreket, onnantól kezdve, hogy az milyen csatornán hangzik el, milyen szavakat milyen sorrendben használ, már nem tud teljesen objektív lenni. Tehát alapvetően az, amit a filmben feszegetnek, miszerint a közösségi média beleszól a politikába, korántsem új keletű. Ez egy álságos dolog, ráadásul mindezt a Netflix állítja, aki a közösségi médiának köszönheti a népszerűségét. Olyan, mintha azt mondanák, hogy “felkapaszkodtunk egy létrán, de ti már ne használjátok ezt a létrát, mert ez egy csúnya, rossz létra”.

A filmben előkerül egy család szétesése is, a social media következtében, miközben sok technooptimista kutató szerint pont, hogy több lett a kommunikáció az emberek között a közösségi hálón. Ezen kívül a közösségi média teret ad számos pozitív megmozdulásra és tapasztalásra (például tudásmegosztás, inspirációgyűjtés), viszont, tény, hogy ugyanúgy platformja lehet a negatívaknak (például iskolai bullying, virtuális zaklatás). Azonban az egy rossz logikai következtetés, hogy ezért az egész közösségi média rossz. A social media csak egy eszköz, nem vele van a baj, hanem a hozzá tartozó technikai és törvényi szabályozás az, aminek ehhez alkalmazkodnia kellene. Például, ami az álhírek felismerését illetti, ott komoly edukációra lenne szükség.

Te hogy véded magad a függőségtől, és hogy védenéd meg a gyermeked a közösségi média negatív hatásaitól? 

A tudattalan befolyásolástechnikai fogások akkor is működnek, ha felismerem őket. Ha valamivel sokszor találkozom, hiába tudom, hogy van egy ilyen kognitív torzítás, akkor is hatni fog rám. Ezeket nem lehet kikapcsolni. De nagyon sok esetben egy-egy probléma kapcsán, ha felismerjük ezeket a technikákat, legalább el tudjuk indítani magunkban a kritikus gondolkodást. Például, ha látom, hogy be van mutatva mind a két oldal, és ismerem azt a technikát, hogy a másik oldalt gyenge érvekkel mutatják be, akkor azáltal, hogy felismerem, már kritikusabban fogom nézni az általuk erősnek kommunikált érveket is, mert tudom, hogy itt engem meg akarnak vezetni. 

A gyerekek kapcsán szerintem rossz stratégia, ha egy szülő teljesen eltiltja a gyermekét a social mediától. Minél inkább tiltják, annál érdekesebb lesz, ezt nevezzük reaktanciának. Például a gyerek, akinek nem adnak telefont, egy idő után úgyis megoldja, például valamelyik osztálytársának úgyis lesz egy telefonja, ahol hozzáfér az ilyesmikhez. Arról nem is beszélve, hogy a tiltó szülői magatartás ahhoz vezethet, hogy a gyermek teljesen kimarad a csoportkommunikációból, nem lesz a kortársai csoportjának teljes értékű tagja. Lehet, hogy ott beszélik meg a házit, a tanárok ott küldik a feladatokat stb. Másrészt, ha nagyon vonzó lesz számára a végletekig tiltott közösségi média, akkor ő intenzíven keresni fogja ezeket a lehetőségeket, és ha egyszer hozzájut, ki tudja, hogy mennyire szélsőségesen akarja kiélni az eddig nem teljesülő vágyait?

Mi a megoldás? 

A gyerekkel beszélgetni kell, olyan kapcsolatot kell vele kiépíteni, hogy a médiahasználat előtt vagy akár közben, vele együtt használva azt készítsük fel. Mi lenne, ha vele együtt néznénk meg például álhíreket, és elmondanánk neki, hogy “nézd csak, ha ilyen hírekkel találkozol, legyen neked gyanús, hogy…”, vagy: “gyere, ülj ide az ölembe, megmutatom, hogy kell kezelni ezt és azt, és ha találsz olyan dolgot az interneten, amiről eddig még nem beszélgettünk, akkor gyere ide és kérdezd meg”. Ha mégse akarja a szülő, hogy a gyerek a telefont nyomkodja, akkor nagyon fontos, hogy adjon neki alternatívát. Kérdezzük meg tőle, hogy “mit szólnál, ha most rajzolnánk egy kicsit?” vagy: „mit szólnál, ha most nem megnéznénk egy mesét, hanem én olvasnék neked?”  

(...)

A cikk teljes terjedelmében az Üzlet és Pszichológia 2020. december-januári számában olvasható. Az újság megrendelhető itt.

Csike Tekla, pszichológus
a szerző cikkei

(forrás: Üzlet és Pszichológia)
hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!
hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

Január végén ismét megrendezzük a Kreatív szaklap PR-workshopját, ahol első kézből ismerkedhettek meg a 2020-as év kiemelkedő PR-kampányaival.

Február 4-én bemutatkoznak a HRKOMM Award 2020 nyertes pályázatai! Stay tuned! A programot folyamatosan frissítjük!

Milyen régi, új és régiúj, azaz a változásokkal együtt frissülő szolgáltatásokat tudnak nyújtani 2021-ben a HR-szolgáltatók? Február 16-án megtudhatjátok az év első szakmai rapid találkozóján!

Épülj, hogy építhess! – Alkalmazottpszichológia-tudás a hétköznapokra HR-eseknek, cégvezetőknek, coachoknak! Féléves képzés péntekenként: 10 oktatási nap + 9 konzultációs alkalom! 2021. februártól júliusig!

hirdetés