hirdetés
hirdetés
hirdetés

Toxikus munkahelyi kapcsolatok

Menekülj, amerre látsz? Amikor a vezető nárcisztikus…

Hogyan ismerjük fel a nárcisztikust, és miképp működhetünk vele eredményesen együtt? A kérdéssel gyakrabban foglalkozunk magánéleti viszonylatban, de a munka világában is joggal tehető fel. Dr. Keresztes Zoltán pszichiáter a Jog és Pszichológia „A nárcisztikus személyiségzavar árnyékában” című előadásán a nárcisztikus személyiségzavar és a nárcisztikus személyiségjegyek világába vezette be az esemény résztvevőit.

Mindannyian ismerünk nárcisztikusokat – ráadásul ne legyenek illúzióink: mindannyiunkban vannak nárcisztikus vonások. De akkor hol van a határ, ahonnét valakit egyértelműen nárcisztikusnak nevezhetünk? A kérdés mindig az, hogy az adott személynél milyen mértékben mondhatjuk azt, hogy ezek a nárcisztikus vonások irányítják a gondolkodását, és hogy ezek mennyire befolyásolják azt, ahogyan a személy önmagát és a világot észleli. Tehát ha a cikket olvasva a hozzánk közelállókban, kollégákban vagy éppen saját magunkban nárcisztikus vonásokat vélnénk felfedezni, még nem feltétlenül kell megijedni – de az önreflexió mindig hasznos (és az igazi nárcisztikusoknak éppen ezzel van problémájuk).

Ma a nárcisztikus személyiségzavarban szenvedők az európai populáció közel 3%-át teszi ki, azonban a statisztikák azt mutatják, hogy nagyjából 20 évente megkétszereződik a számuk. A művészvilág, a politika és bizony a vállalatok felsővezetése is tele van nárcisztikus emberekkel, ami azért is lehet, mert nagy hányaduk kifejezetten kreatív: kicsit másképp jár az agyuk, mint a többieknek, másra helyezik a hangsúlyt, ami által a munkájukban nagyon sikeresek lehetnek. Emellett jellemzően törekednek is a vezetői pozícióra, és szuggesztív, karizmatikus személyiségükkel könnyedén el is jutnak oda.

Csakhogy ez sajnos még nem jelenti azt, hogy a nárcisztikus emberek jó vezetők is lesznek.

Miért nem lesz jó vezető a nárcisztikus?

A nárcisztikus személyiségzavar lényege, hogy az ebben szenvedő ember maladaptív (vagyis: rosszul alkalmazkodó) stratégiákat alakít ki a világról és magáról való gondolkodásában, és emiatt ismétlődő konfliktusokba keveredik, amelyekben csak a szereplők változnak, minden más kísértetiesen hasonlít a megelőző alkalmakra. A probléma az – ami nemcsak a magénéletben, de munkahelyi szituációkban is jelentős konfliktusokhoz vezethet –, hogy a nárcisztikus ember nem folyamatokat lát, hanem mindig csak az aktuális helyzeteket, és ezeket sem a saját énje felől interpretálja. Vagyis úgy érzi: ővele csak történnek a dolgok, és ha ugyanaz a rossz dolog ismétlődik egymás után, azért mindig valaki más a hibás, sohasem ő. Akárcsak a saját tükörképébe szerelmes, és attól elszakadni képtelen Narkisszosz – akiről a személyiségzavar az elnevezését kapta –, ők sem képesek elszakadni ettől a téves képtől, és ezért nem tudnak javítani a viselkedésükön.

„Olyan nagy az arca!”

A fenti mondat gyakran hangzik el a nárcisztikus személlyel kapcsolatban, aki látszatra nagyon magabiztos, de eközben valójában igen gyenge kudarctűrő képességgel bír.

A nárcisztikusok rendszerint nagyon megnyerőek tudnak lenni, profi people-pleaserek, azaz jól letapogatják azt, hogy a másik embernek mi tetszene, és mesterien manipulálják a környezetüket – de mindezt annak érdekében teszik, hogy ne kelljen kudarccal szembesülniük, azt ugyanis nem bírnák elviselni.

Ez – és az irigység, ami szintén jellemő rájuk – abból adódik, hogy kevés az önbizalmuk, és ami van, az sem konzisztens. A kevés és bizonytalan önbizalomból következik, hogy rettentően igénylik a népszerűséget, a folyamatos dicséreteket. Ezért, jóllehet nagyon sikeresek tudnak lenni, nem örülnek a sikereiknek, nem állnak meg ünnepelni, rögtön kell a következő.

A nárcisztikus embernek nincsenek vagy nagyon limitáltak az érzelmi tartalékai, amikre támaszkodhatna olyankor, ha egy aktuális helyzetből nem jól kerül ki – és éppen ezért nem engedheti meg magának, hogy ne ő kerüljön ki győztesen minden helyzetből. Az ilyen emberek ezért megsértődnek és azonnal támadnak, ha valami nem úgy alakul, ahogyan ők szeretnék: és ilyenkor minden lehetséges eszközt bevetnek annak érdekében, hogy a másikat leigázzák, és a számukra kényelmes pozícióba visszahelyezzék. Az „one up, one down” gondolkodás jellemzi őket: számukra az a legfontosabb, hogy ők legyenek fölül minden körülmények között.

Nekem küldetésem van!

A nárcisztikus embernek rendszerint (önjelölt) küldetése, pontosabban küldetéstudata van, és aki nem támogatja ebben, az ellenség. A nárcisztikus ember gyakran hívja fel a figyelmet a saját fejlett igazságérzetére – csakhogy ez egy illúzió, ugyanis valójában nem az igazságérzetük fejlett, hanem a nárcizmusuk…

A fentiekből az is következik, hogy embert próbáló feladat egy ilyen ember környezetében megmaradni; mivel a saját belső rossz érzését, ki nem mutatott és önmagának se bevallott szenvedését a nárcisztikus szétteríti a környezetén – és mindezt úgy, hogy észre se veszi, mit vált ki ezzel a többiekből.

Miért viselkednek így?

A nárcizmus tengelyét egyfajta belső egyensúlyvesztés (szakkifejezéssel élve: nárcisztikus identitásdiffúzió) jelenti: egyfelől van egy felértékelt, úgynevezett grandiózus énjük, amit kifelé mutatnak, és mellette ott van az elrejtett kisebbrendűségi érzés (ezt leértékelt szelfnek nevezik).

Ebből a – gyerekkorban gyökerező – szembenállásból származik minden probléma és konfliktus: a nárcisztikus ember úgy tesz, mintha ez a valahol mélyen benne meglapuló, leértékelt szelfrész nem tartozna hozzá, és ebből következik a hasítás és a projekció. Vagyis úgy csinál, mintha ez a rész nem saját magában, hanem más emberekben lenne jelen, akik az ő környezetében vannak, és emiatt róluk mond folyton kemény értékítéleteket. Hasításnak azt nevezi a szakirodalom, amikor megszakítjuk a lélektani folytonosságot, a saját lényünk átélhetőségét: húzunk egy vonalat, és ami azon túl van, azt elutasítjuk, megtagadjuk, hogy az is hozzánk tartozik. A nárcisztikusok a bennük megbúvó leértékelt szelfet utasítják el így és hasítják le magukról. Ezután következik a projekció, vagyis hogy másokra vetítenek ki valamit, ami valójában hozzájuk tartozik, például: „Nem én vagyok szerencsétlen, hanem ő, és én nem tehetek arról, hogy ők itt körülöttem mind milyen szerencsétlenek!” Ráadásul a nárcisztikusoknál a projekció annyira erőteljes, hogy a másik emberre is átragad, tehát adott esetben ő is azonosul azzal, hogy ő a szerencsétlen; és csakis azért azonosul vele, mert a nárcisztikus ember ezt annyira erőteljesen vetíti ki rá.

A nárcisztikus bármibe bele tud kötni, és annak az ellenkezőjébe is; állandóan a tökéletességet hajkurássza; környezetében mindenkinek tökéletesnek kell lennie – és mindezt annyira erőteljesen sugározza kifelé, hogy a környezetében lévő emberek is jó eséllyel alárendelődnek ennek.

Ez a fajta kommunikáció mindennapi kenyér náluk, amit viszont nem annyira jó rágcsálni: ugyanis ezáltal egy csomó olyan tartalommal kell azonosulnia környezetüknek, ami énidegen számukra, de valamennyit mégis muszáj átélniük belőle, mert ha a környezet elutasítja a nárcisztikus által rá kimért szerepet, az a köztük lévő kapcsolat végét jelenti – amit egy vezető-beosztott viszonyban a beosztottak rendszerint nem szívesen kockáztatnak meg…

Milyen megküzdési stratégiák lehetségesek?

Ez nagyban függ attól, hogy milyen a környezet, és mennyire beágyazott a környezetébe a nárcisztikus személy; továbbá mennyire súlyos az egyén nárcizmusa. A malignus nárcizmus, azaz a rosszindulatú személyiségzavar esetében az elsőszámú stratégia a „menekülj, amerre látsz”; de fontos tudnunk, hogy nem minden nárcisztikus ilyen. Az alapvető know-how a védelem: gyakran a környezetébe tartozó ember lesz, az, aki segítséget keres, ő tanulja meg, hogyan lehet együtt élni vagy együtt dolgozni a nárcisztikussal; végső esetben pedig ő lesz az, aki felszámolja a kapcsolatot.

És hogy mit tehetünk a munkahelyen, ha egy kollégánk (vagy épp felettesünk) nárcisztikus?

Először is fontos kérdés, hogy valóban nárcisztikus személyzavaros emberről beszélünk-e, vagy csak olyasvalakiről, aki nárcisztikus jellemvonásokkal rendelkezik. Az utóbbi esetben nem feltételül kell megijednünk: a produktív nárcisztikusok mindent megtesznek azért, hogy a munka elkészüljön; innovatívak, kreatívak, és vizionáriusok: vagyis megvan bennük a vakmerőség és elszántság a nagy változások eléréséhez, és karizmájuknak köszönhetően azt is el tudják érni, hogy a tömegek kövessék őket. Velük lehetséges – noha kétségkívül nem könnyű – együttműködni, ehhez „csupán” alkalmazkodnunk kell hozzájuk (ehhez hasznos tippeket lehet találni például ebben, ebben  vagy ebben a cikkben). A problémák ott kezdődnek, amikor az önbizalomhiányos és gátjait vesztett nárcisztikus improduktívvá válik: ilyenkor a valóságtól elszakadt álmokat kezd kergetni, és grandiózus szelfje azt mondatja vele, hogy a várt siker csak a körülmények vagy az ellenségeik áskálódása miatt nem érkezik meg. Innentől válik nagyon nehézzé vagy egyenesen lehetetlenné egy nárcisztikussal együtt dolgozni (vagy együtt élni) – és ilyenkor már csakis a terápia (a nárcisztikusnak) vagy a menekülés (a vele együtt élőnek vagy munkatársnak) lehet a megoldás.

hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

A HRKOMM Award 2018 nyertes pályázatainak bemutatása február 20-án. SAVE THE DATE!

hirdetés