hirdetés
hirdetés
hirdetés

A labdarúgás pszichológiája

Erre csak a foci képes! A futballőrület, és ami mögötte van

Ahogy Bill Shankly, a Liverpool legendás mestere mondta: „Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb.” Vajon mi állhat a labdarúgás ilyen szintű népszerűsége mögött?

Mindig is tudtuk, hogy a foci valamiért különleges.  Az olyan – ebben a témában közismert – ösztönök, mint a közösséghez tartozás, a területvédelem, vagy a harc ösztöne, vegyítve a modern társadalom és a kapitalizmus olyan alapértékeivel, mint a verseny, a növekedés, a fejlődés és a munka tisztelete, pontosan azzá teszi a focit, amire egy, az élet nehézségeivel terhelt embernek szüksége van. Norbert Elias és Eric Dunning, a sportszociológia első generációjának ismert szerzői is abban látják e sport népszerűségét, hogy a mai társadalmak kontrollált világában az embereknek szüksége van olyan tevékenységekre, amelyekben megélhetik az izgalmat, a bizonytalanságot, a reményt, és a feszültséget is levezethetik.

Foci mint vallás

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a futball szabályai egyszerűek, közérthetők és a kezdetek óta lényegében változatlanok, a világon mindenhol ismerik és játsszák ezt a sportot, és – szemben a legtöbb sportággal – minden társadalmi réteg számára hozzáférhető, még kevésbé csodálkozhatunk azon, hogy a mai társadalmakban sokan szekuláris vallásként tekintenek rá. Sok párhuzamot lehet felfedezni a vallás és a futball között: a foci is tele van rituálékkal, akár a játékosok bemelegítését, pályára lépését, gólörömét, vagy akár az edzők öltözékét, a szurkolók meccs előtti babonáit és készülődését nézzük. Bálványokat is teremt, akiknek élete nemritkán népmesei elemeket is tartalmaz (Maradona, Puskás), és nem utolsósorban közösségeket hoz létre, ahol megélhetjük a spontán extázist, vagy éppen az életre szóló bajtársiasságot. Mert az igazi szurkoló még akkor is a csapat mellett lesz, amikor a játékos, az edző, de már a tulajdonos is a múlté.  

Ó, azok a közös meccsnézések!

A legtöbben öröklik, készen kapják a sportrajongást, persze elsősorban lokális és nemzeti alapon. A lokálpatriotizmus köré nemritkán egyéb jelentéstartalmak is épülnek, vallási, politikai, vagy éppen társadalmi hovatartozás alapján. E jelentéstartalmak komoly rivalizálásokhoz is vezethetnek, amelyeken keresztül a „mi” és az „ők” közötti folytonos határkijelölés is zajlik. A szurkolói identitás sokak számára meghatározó, életen át tart a kötődés, sikertől vagy kudarctól függetlenül.

A nemzeti futballválogatottak számos országban a társadalom tükörképei, még akkor is, ha a sport, vagy a tágabb kultúra más területein tombolnak az egyenlőtlenségek. Vegyük csak példának a francia, a holland, vagy a belga válogatottat. A spanyoloknál a regionális sokszínűség jelenik meg: a „Vörös Fúrián” kívül semmiért nem tud egyszerre lelkesedni a kasztíliai, a baszk, a katalán és az andalúz, miközben az FC Barcelona a katalán identitás egyik legfontosabb jelképe. A többség számára  – néhány hétre, illetve alkalomra – feledésbe merülnek a politikai törésvonalak. A futball történelmi pillanatokkal ajándékoz meg. A közös meccsnézések pedig maradandó élményeket jelentenek, amelyeket újra és újra át akarunk élni, és mindig emlékezni fogunk rá, hogy hol voltunk, amikor… Ez a kollektív emlékezet szinte napról napra egyre több sporttal kapcsolatos sikert és kudarcot tárol. Ahogy számunkra 1954 nemzeti tragédia, úgy a németeknek a „Berni csoda”, amely után először járhattak emelt fővel németként a világháború óta. Erre csak a labdarúgás képes, sem más sportág, sem más kulturális vagy politikai eredmény nem hoz lázba ennyi embert.

Véget nem érő szappanopera

Erre a lojalitásra persze a 21. században már hatalmas iparágként épít a futball, amelynek csomagolása maga a tökély. Egy véget nem érő szappanoperáról beszélünk, hiszen minden szezon után jön a következő, ráadásul minden más sportághoz képest nagyobb a bizonytalanság a győztes kilétét illetően. Bármikor be lehet kapcsolódni – mindig lesz a közelben olyan családtag, barát, aki mániákus rajongó és szívesen beavat, és elmeséli az „előző részek tartalmát”.

A futball-világbajnokság a legnézettebb médiaesemény a világon. A sportágban elképesztő mennyiségű pénz mozog, ráadásul a gazdaság minden más területénél nyilvánosabb módon. A televíziós jogdíjak növekedése következtében az átigazolási díjak az egekbe szöktek, a futballhoz tartozó merchandising árucikkek piaca pedig folyamatosan növekszik. Utóbbira szemléletes példa, hogy amikor 2003-ban David Beckham a Real Madridhoz igazolt, másfél nap alatt annyi mezt adtak el világszerte, amelyből azonnal visszahozta az árát.

A szurkolás tehát ma már fogyasztásként (is) értelmezhető, főképp akkor, amikor nappalinkból választunk magunknak a globális piacon sikeres csapatokat. Hovatartozásunkat ilyenkor sokféleképpen bizonyíthatjuk: megvesszük a cuccokat, olvassuk a weboldalakat, csatlakozunk a közösségi médián és – mellesleg – még a meccset is megnézzük, ha nem is a helyszínen. Mondhatjuk, hogy ez a rajongás nem ugyanaz, mint egy hazai csapat, vagy főképp a válogatott szeretete, mert immár választott csapatokról van szó. És bár az évek során egy ilyen, eredetileg racionális kötődés is megerősödhet, azért a sikeresség itt fontos szempont, senki nem az angol tizediknek, vagy a spanyol hetediknek szurkol, és ha nem jól alakulnak az eredmények, akár tovább is állhat. A nemzet csapatait viszont nem lehet lecserélni.  

Botrányok és szelfik

Hányszor halljuk egy-egy sportsiker után, hogy „egy ország ünnepel és büszke”, miközben persze ez is túlzás. Vannak, akiket egyáltalán nem érdekel a sport, még akkor sem, ha ez a lelkes rajongók, vagy éppen az eseményekről tudósító újságírók számára meglepő. Nekik is van magyarázatuk: egész életükben kimaradt a dolog, vagy éppen elfordultak tőle, mert nem tudnak (már) azonosulni a túlfizetett, de számos alkalommal a várakozásokon alul teljesítő játékosokkal, a korrupt sportvezetőkkel (lásd FIFA-botrány), vagy éppen a politika befolyásával. Tény, hogy míg a kudarcok legfeljebb kihűtik, semlegesítik a szurkoló lelkesedését, az esetleges botrányoknak azért lehet valódi negatív hatása az identitásra. A „hangos többség” számára ugyanakkor a futball továbbra is marad, ami volt, és őket ezek a jelenségek sem tántoríthatják el.

Lehetséges, hogy reálisabb lenne azt mondani, hogy a fél ország büszke a sikerekre, én úgy gondolom, ez sem akármi, és az a bizonyos pohár ebben az esetben félig tele van. Lehet a focit szeretni vagy gyűlölni, de az elvitathatatlan, hogy – a körülötte lévő anomáliák ellenére – korunk egyik legfontosabb kulturális jelensége. Már nem lehet annyival elintézni, hogy ez csak sport, amiben huszonkét ember kergeti a labdát, és közben a huligán szurkolók verekednek. A labdarúgás a 21. századi szórakoztatás csúcsterméke; világeseményei a posztmodern kor igazi karneváli ünnepeivé nőtték ki magukat, ahol már nem egymás lenyomása, hanem a közös önfeledt szórakozás, a sokszínűség az érték, ahol közös szelfik készülnek, digitális barátságok köttetnek, és átalakul maga az élmény is. A győzelem mellett a részvételnek is épp olyan nagy értéke van. A futball tökéletessége abban rejlik, hogy egyszerre épít ősi ösztöneinkre, a tradícióhoz való ragaszkodásunkra, a modern társadalmat összetartó értékekre és a posztmodern kor fogyasztói igényeire. És az állandó érdeklődést a mindig kiszámíthatatlan végeredmény tartja fenn.       

Dóczi Tamás
a szerző cikkei

(forrás: Üzlet és Pszichológia, 2016. október‒november)
hirdetés

Címkék

IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

2018. november 15. Az Employer Branding alapszabályai konferencia

A HR emberi oldala - hogy még többet tehess másokért! A hrpwr.hu és az Üzlet & Pszichológia konferenciája november 29-én.

hirdetés