hirdetés
hirdetés

A tennivalók futópadján

Egy generáció, amelynek alaphőmérséklete a kiégés

Egy generáció, amely képtelen az olyan hétköznapi teendők elvégzésére, mint egy levél feladása vagy egy orvosi időpont lefoglalása... Fiatalok, akik magukévá tették azt a gondolatot, hogy kemény munkával egyszer a feladatlista is véget érhet, és elérhetnek egy szintet, ahol lesz idő és lehetőség az élet élvezetére. Mindez csupán önámítás lenne? Hova is haladunk pontosan, és milyen áldozatokat hozunk ennek érdekében?

Anne Helen Petersen 2019 januárjában írt saját tapasztalatairól a Buzzfeeden, cikkjét pedig hatalmas érdeklődés övezte: több millió fiatal ismert magára a benne leírtakban. Petersen szemléletesen ír arról, amelyen az ezredfordulós fiatalok (kb. az 1980-2000 közötti születésűek) keresztülmennek mindennapjaik során, s hogy hogyan alakulhatott ki az, hogy számukra a kiégés az alapállapot. 

Tennivalók futópadja

A fiatal felnőttek számára ismerős lehet, hogy végtelen a feladatlistájuk. Ha valamilyen aktuális feladat felkerül a listára, gyakran heteken át ott van, gördül egyik napról a másikra. Pedig legtöbbször nem bonyolult feladatokról van szó (például kiporszívózni a szobát, foglalni egy orvos időpontot stb.). Nem arról van szó, hogy ezeket lustaságból nem végezzük el: csupán rangsorolva a teendőinket, rájövünk, hogy ezek nem könnyítik meg a munkánkat vagy éppen nem teszik azt jobbá. Ezek azok a teendők, melyeknek az elvégzése drasztikusan nem javít az életünkön. Látszólag nagy erőkifejtésű, kevés jutalommal járó feladatokról van szó, melyekre már külön kifejezés is létezik: „ügyintézési bénulás”.

A kiégés nem egy átmeneti állapot: ez az alaphőmérsékletünk

Azt gondolhatjuk, hogy a kiégés valami olyasmi, ami csak azokat érinti, akik kifejezetten nagy nyomás és felelősség alá vannak helyezve, mint az ügyvédek vagy az orvosok. Sokan úgy vélekednek erről az állapotról, hogy kezelhető egy tengerparti nyaralással.

Az igazság azonban az, hogy a kiégés nem gyógyítható ilyen egyszerűen. Ráadásul nem is korlátozódik azokra az emberekre, akik folyamatosan magas stressz alatt állnak. Ez nem egy átmeneti szenvedés: ez évezredünk állapota. Ez az alaphőmérsékletünk. Ez a mi háttérzenénk. Ez az életünk.

Ez a felismerés pedig képes átdolgozni mindennapos küzdelmeinket: azért nem tudjuk egykönnyen elvégezni a hétköznapi dolgainkat (mint egy levél feladását vagy egy időpont foglalását), mert kiégtünk. Miért van ez? Mert internalizáltuk (belsővé tettük) azt az elképzelést, hogy állandóan dolgoznunk kellene. Azért tettük ezt, mert az életünkben minden és mindenki ezt erősítette meg, egészen gyermekkorunktól fogva. 

A kiégést először 1974-ben ismerték el pszichológiai diagnózisként, amelyet Herbert Freudenberger pszichológus alkalmazott „túlterhelés vagy stressz okozta fizikai vagy szellemi összeomlás” eseteire. A kiégés nem összekeverendő a kimerültséggel: kimerültnek lenni annyi, mint érezni, hogy elértünk egy pontot, ahol meg kell állni pihenni. Kiégés alatt viszont azt értjük, amikor elérünk egy pontot, amikor érezzük, hogy elég, ám arra kényszerítjük magunkat, hogy haladjunk tovább, akár hetekig vagy évekig. Azt érezhetjük, hogy mindig van valami, amit meg kell csinálni, mert egyéb esetben szorongás üti fel a fejét, amelyet nem lehet elhallgattatni. "Kiégést érzel akkor, amikor kimerítetted az összes belső erőforrásodat, mégsem szabadíthatod meg magad attól a kényszertől, hogy ettől függetlenül folytasd."

A kemény munka meghozza a gyümölcsét?! 

Az ezredforduló generációjára természetesen hatással voltak a nemzedékeket formáló társadalmi és kulturális hatások. Szüleink – a Baby Boomerek és az X generáció tagjai – a viszonylagos gazdasági és politikai stabilitás korában neveltek minket. Akárcsak az előző generációknál, számítottak rá, hogy a következőnek jobb lesz – mind az egészség, mind a pénzügyek szempontjából –, mint azelőtt.

Valójában azonban pénzügyi szempontból a legtöbben messze elmaradunk attól a szinttől, amelyet a szüleink megtapasztaltak, amikor a mi korunkban voltak. Sokkal kevesebb megtakarításunk van, jóval kevesebb a saját tőkénk, sokkal kisebb a stabilitásunk és sokunk halmozott fel jókora mennyiségű diákhitelt.

Már gyermekkorunktól kezdve elvárásoknak élünk: a strukturálatlan napi tevékenységek helyett óvodáskortól egy rendszerben működünk, a játékok többsége is szervezett formában valósul meg, a túlzott energiával rendelkező egyéneket hiperaktívnak címkéztük.

Beiratkozunk PhD programokra, jogi/orvosi egyetemre, mesterképzésekre, MBA szakokra. Nem azért, mert tudásra éhesek vagyunk, hanem mert úgy véljük, így szerezhetjük meg a biztonságot adó munkahelyeket. Az ezredforduló idején felnövekvő generáció magáévá tette azt az elvárást, amelyet szüleink sulykoltak belénk: legyen egy állandó, tisztességesen fizető jó munkánk egy „menő” cégnél, és teljesítsük azt, amit megszabnak számunkra. A 2008-as válság után többünknek haza kellett költöznie a szüleihez és visszaültünk az iskolapadba, hogy kompetensebbé válhassunk. Azt tanultuk, hogy ha keményebben dolgozunk, akkor az beválik és sikerre visszük.

A felszínen ez valóban sikerült is. A gazdaság talpra állt, találtunk munkát, elköltözhettünk a szüleinktől. De az anyagi biztonság megtapasztalása még messze volt. Sokan komoly hitelekkel kerültek ki ebből a helyzetből, amit a tanuláshoz vettek igénybe. Innentől még erősebb lett tehát a vágy, hogy hajtsunk, törlesszük a hitelt és haladjunk előrébb az életben. Azok a tevékenységek, amelyek arra lennének hivatottak, hogy jól érezzük magunkat (szabadidő), bűntudattal kezdtek vegyülni: bűnösnek éreztük magunkat, amiért nem dolgozunk.

Az állandó online jelenlét csak fokozza a megfelelési vágyat

A közösségi média pedig csak hergelte ezt a felfogást: a legtöbb féltékenységet azok a fotók és posztok váltják ki a fiatalokból, amelyeket a tökéletes összhang jellemez: kemény munka után édes a pihenés. A közösségi médiában való aktivitás valahol a saját életünk narratívájának eszköze: úgy igyekezzük azt alakítani, amilyennek az életünket akarjuk láttatni. Amikor nem érezzük magunkat kiegyensúlyozottnak, akkor a legjobb módja annak, hogy saját magunkat meggyőzzük, hogy megpróbálunk másokat meggyőzni arról, hogy mi márpedig úgy élünk, ahogy kell.

Az online világ térnyerése buzdítja a magunkévá tett elvárást, miszerint keményen kell dolgozni: az e-mail és a különböző vállalati platformok (melyek természetesen a telefonunkon is elérhetők!) lehetővé teszik, hogy állandóan elérhetők legyünk – akaratunk ellenére is, hiszen folyamatosan érkeznek az értesítések. A fiatal felnőttek körében pedig kezd elterjedni a megkülönböztetettség érzése, hogy folyamatosan rendelkezésre tudnak állni.

(...)

A cikk teljes terjedelmében az Üzlet és Pszichológia 2021. február–márciusi számában olvasható. Az újság megrendelhető itt.

Novák Dóra, online szerkesztő, újságíró
a szerző cikkei

(forrás: BuzzFeed News, Üzlet és Pszichológia)
hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!
hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

Tarts velünk április 22-én, hogy megtudd, hogy mitől működik a mentoring és nagyköveti rendszer – és mitől nem!

Mindenkit meggyötört a pandémia, a motiváltságukat vesztett, kiégett és akár még fizikailag is megviselt munkatársak aránya lényegesen nőtt a szervezeteken belül. Milyen eszközei vannak erre egy vállalatnak? Gyere el ingyenes szakmai randinkra, ahol több tucat javaslatot adunk a kezedbe!

Az élet megállt ugyan, de a toborzás nem: bizonyos ágazatokban ugyanúgy kellett a munkaerő, a kampányok, kiválasztások és interjúk ugyanúgy folytak tovább az elmúlt egy évben is, mégis rengeteg dolog változott. Ennek tanulságait foglaljuk össze május 20-án!

hirdetés