hirdetés
hirdetés

„Nem vagyok csodabogár”

A tehetség trükkös, túlmisztifikált dolog – interjú Polgár Judittal

Szpasszkij, Karpov, Kaszparov, Anand, Carlsen – mi a közös bennük? A sakk legjobbjai, világbajnokok. És mindegyiküket legyőzte egy nő, aki kislányként a kabalaoroszlánjával járt versenyezni. Polgár Judit minden idők legeredményesebb női sakkozója, az abszolút világranglista egykori 8. helyezettje, világbajnoki döntős, 26 évig vezette a női világranglistát. Nemzetközi díjat nyert könyvek szerzője, a Polgár Judit módszertan kidolgozója, korábbi férfi szövetségi kapitány, az ENSZ esélyegyenlőségi nagykövete, szakkommentátor – élő legenda.

2014-ben vett részt utoljára profi sportolóként sakkolimpián. Mit hiányol a legjobban az aktív versenyzésből?

- Igazából nem hiányzik semmi. Valószínűleg azért, mert már nem szeretném, vagy nem tudom megoldani azt, amivel a versenyzés jár. A versenyzésnek számos izgalmas aspektusa volt. Amikor az ember túl van egy nehéz felkészülésen, és erről pozitív visszaigazolást kap, mert megnyeri a játszmát vagy a versenyt, az nyilván nagyon jó érzés.

Veszíteni egyértelműen rossz élmény?

- Egyáltalán nem. A vereség sem fáj feltétlenül. Mondjuk, ha durván elnéztem valamit, ha ki nem kényszerített hibát követtem el, az rendkívül bosszantott, és nagyon fájt. Viszont ha nagy küzdelemben marad alul az ember, annak sem örül, de nagyon más lelkiállapotban megy tovább.

Tulajdonképpen az számít, hogy a végeredménytől függetlenül el lehessen mondani: mindent megtettem?

- Igen, és ebbe beleértendő minden, ami a játszma előtt és közben történik. Játszma közben nincs igazán menekülő útvonal, ott és akkor mindent bele kell adni. Sok esetben az a nehéz, hogy rendesen végigcsinálja az ember a felkészülést: például el kellene kezdeni a munkát egy megnyitással, de halogatja. Aki valaha vizsgázott, tudja, hogy be lehet osztani az időt jól – de lehet feszíteni is a húrt.

Kiemelkedő sakkozók esetében, ha csak a lépéseket látja, meg tudná mondani, ki játszik éppen?

- Nagyon ritkák az olyan játszmák, amelyekre azt lehetne mondhatni, hogy ilyen vagy olyan szempontból tipikusak. Játszottam olyan partit, amire azt mondták: „Igen, ez tipikus Judit!” Az én stílusom nagyon célratörő, nagyon támadó jellegű volt. A klasszis sakkozóknak vannak jellegzetes ismertetőjegyeik, de azért nem úgy kell elképzelni, hogy ezek révén kiismerhető az illető, és minden egyes partiban felismerhetőek ezek a motívumok. Azt meg lehet mondani, hogy az adott partiban mennyire erős játékos játszik, azt is meg lehet ítélni, hogy a megnyitás terén mennyire felkészült a sportoló – de közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a klasszisok is követhetnek el hibákat, különösen rövidített játékidő mellett.

Polgár Judit

Mikor volt a legmérgesebb magára?

- Ha a felkészülésem „megcsúszott”. Ha nagyon durva hibát követtem el, elnéztem valamit, győztes helyzetben rosszat léptem, és ezért nem nyertem meg a partit. A „majdnem” a sakkban külön fejezet. Ugyanakkor az sem könnyű helyzet, ha előnyben vagy. Tudnod kell kezelni, hiszen előnyből is lehet veszíteni. Nem elég látni a célszalagot, át is kell szakítani.

A három Polgár lány között mi volt a szereposztás? Versenyeztek egymás között?

- Az elején az életkorunkból adódóan természetesen Zsuzsi volt a legjobb. Aztán amikor már én is egész ügyesen sakkoztam, sokszor játszottunk egymás ellen gyors, ötperces partikat – ezek nyilván az én fejlődésemhez sokat hozzátettek, Zsuzsiéhoz nem annyira. 10-11 éves koromra viszont már kifejezetten izgalmas dolgok alakultak ki a sakktáblán otthon. Versenyen nem játszottunk egymás ellen, vagy csak egy-egy partit. Általában remiztünk, vagyis testvéri pontosztozkodás született.

Ezt előre eldöntötték?

- Igen.

De ilyenkor is győzni kellene, nem?

- De igen. A szüleink viszont azt mondták, ne egymáson élezgessük a körmeinket, legyen inkább döntetlen.

Mint a két Klicsko, akik megígérték az édesanyjuknak, hogy egymás ellen nem lépnek szorítóba?

-       Mondjuk a profi boksz egy kicsit keményebb pálya, mi azért nem tudtunk volna akkora kárt tenni egymásban… (Nevet.)

Miért ön lett a legjobb hármójuk közül?

- Egyrészt a szüleimnek már megvolt a tapasztalata abban, hogy milyen edzőket válasszanak mellém, és milyen versenyeken játsszak. Ez azért volt nagyon fontos, mert nem mindegy, mennyire vagdossák meg az önbizalmadat a vereségek. Az elv az volt, hogy inkább olyan versenyeken játsszunk, ahol a versenyzők tudásszintje hasonló, esetleg én vagyok az erősebb. Apuék nálam már jobban érezték és értették, hogy az önbizalmam növekedéséhez az kell, hogy nyerjek. Nem alapvetés, hogy megnyerjem a versenyt, de az nem biztos, hogy jót tesz, ha gyakran elgyepálnak. Szintén jelentős szerepet játszott a fejlődésemben, hogy én már sok mindent minta alapján tanultam, hiszen láttam, hogy a nővéreim, Zsuzsi és Zsófi mit csinálnak. Nyilvánvalóan a kisebb gyerek tudatosan, vagy sem, de lesi a nagyobb testvérét. Zsuzsinak még meg kellett harcolnia azzal, hogy nem jártunk rendes iskolába, hanem magántanulóként vizsgáztunk. Nem volt senki, aki megkönnyítette volna a dolgát, neki kellett utat törnie – legyen szó bulizásról, tanulásról, bármiről. A szüleink is bizonytalanabbak voltak eleinte.

Az szóba se jön, hogy azért lett a legjobb, mert hármuk közül ön volt a legtehetségesebb?

- A tehetség trükkös dolog, úgy hiszem, megtévesztő is. Sokan túlmisztifikálják. Vannak persze, akik a helyén kezelik, de nagyon sokan úgy gondolják, hogy minden a tehetségből jön – ezzel kapcsolatban azonban vannak fenntartásaim. Fontos szegmens, de a tehetség kis része a sikernek. A tehetség általános adottság. Nem lehet azt mondani, hogy én sakkban voltam tehetséges. Az alkatom, az, hogy bennem erős volt a versenyszellem, fontos tényező. Az lehetséges, hogy karakter tekintetében én passzoltam a leginkább a versenysakkhoz. Zsófi nővérem például lazább, művészibb személyiség, nem szereti a monotonitást. Én szerettem, hogy egy irányba kellett fókuszálnom. De a tehetségre visszatérve, ha nincs meg a kellő gondolkodásmód, a támogatás a szülők részéről – főleg, ha kisgyerekekről beszélünk –, akkor a tehetség elkallódik.

Van egyébként ideális kor a sakkhoz?

- A legtöbb éljátékosnál megfigyelhető, hogy gyerekként kezdett el sakkozni, 6-7 évesen. A napokban Magyarországon lett nemzetközi nagymester 12 éves és 4 hónapos korában az indiai Abhimanyu Mishra. Én 15 éves és 4 hónapos koromban értem el ezt a minősítést. Nyilvánvalóan azért ez nem csak arról szól, hogy fiatalodik a sportág, hanem általánosságban sokkal fókuszáltabban próbálják a teljesítményt kihozni a fiatalokból. Most például ez a fiú és az apja kőkeményen tudták már másfél évvel ezelőtt, hogy ő a világ legfiatalabb nagymestere akar lenni. Nálunk ez nem volt téma, elég volt az, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban fejlődjünk. De maga a sportág is megváltozott, nem lehet összehasonlítani az akkori és mostani információáramlást.

Kell agresszivitás ahhoz, hogy valaki nyerjen?

- Nem, nem különösebben. Vannak különféle stílusok. Az én játszmáim elég támadóak voltak gyerekkoromban. De ott van például a korábbi világbajnok Vlagyimir Kramnyik: pozíciós stílusa volt, ami azt jelenti, hogy nem bánta, ha a vezérek lekerültek a tábláról, sokkal inkább a stratégiai gondolkodás jellemezte, hosszú játszmái voltak. Nekem az apukám olyan játszmákat mutatott, amelyek nagyon látványosak voltak, sok figurát áldoztak annak érdekében, hogy minél hamarabb matt legyen. Nekem ez tetszett, elkezdtem így játszani, sikereket hozott, megvolt a pozitív visszajelzés. Ezt láttam először, ezért lett ilyen a stílusom. Kramnyiknak ugyanakkor Anatolij Karpov könyve volt az alap. Karpovról azt kell tudni, hogy olyan világbajnok volt, aki tényleg nagyon szolidan, kimérten, nyugodtan játszott, nüansznyi dolgokat pakolgatott egymásra. Ha Garri Kaszparov könyve kerül először Kramnyik kezébe, lehet, hogy más stílusban sakkozott volna.

Kaszparovval önnek megvan a saját története. Ő nyilatkozta még 1988-ban, hogy nem hiszi, hogy önök valaha is együtt fognak játszani, mert a nők nem bírják a terhelést. Ehhez képest nemcsak játszottak egymás ellen, de le is győzte őt. Szóba jött valaha ez a nyilatkozat önök között?

- Ez egy hosszú történet. A nyilatkozat után, 1993-ban történt az az incidens, amikor ő visszavett egy lépést, én pedig ezt szóvá tettem. Akkor évekig nem beszéltünk. 1997-től megint jóban lettünk, még én is megkérdeztem tőle tavaly, amikor interjút készítettem vele, a CNN is előhúzta ezt az epizódot, hogy akkor hogy is volt ez. Heti rendszerességgel kapom meg ezt a kérdést…

Nehéz megkerülni.

- Igen, nehéz megkerülni, de a legritkább esetben tudnak róla úgy írni vagy beszélni, hogy az korrekt legen. Mert legyünk reálisak: amit Kaszparov 30 évvel ezelőtt mondott, azt ma nem feltétlenül gondolja úgy.

Pont ezért érdekelne, hogy mit reagál rá, ha szóba kerül az a nyilatkozata.

- Alapjában véve azt reagálja, hogy akkoriban ő ezt valóban így gondolta, merthogy tényleg nem volt olyan nő, aki az élversenyzők között számított volna. A legjobb női sakkozó akkor nem volt benne a top százban. Volt olyan női világbajnok, aki például azt mondta, hogy ő nem lehetne abszolút világbajnok a havi ciklusa miatt. Szóval, a nők legalább annyit rontanak a saját lehetőségeiken, mint a férfiak. Amikor Kaszparov azt mondta, hogy „almost impossible”, azaz majdnem lehetetlen, hogy mi egymással mérkőzzünk, ezt nemcsak az érzelmeire alapozta, hanem ez volt a tapasztalata. Később beismerte, hogy nem foglalkozott vele, hogy bennem mekkora potenciál van. 12 éves voltam, egyértelmű volt, hogy tehetséges vagyok, adta magát, hogy női világbajnok lehetek. Ami engem bosszant, az nem feltétlenül az, amit 30 éve mondtak, hiszen az akkori megjegyzésekre rácáfoltam, hosszú ideig a szűk elithez tartoztam. Inkább az piszkál, hogy sokan most is azt mondják: „Jó, de hát Judit kivétel, és a kivétel erősíti a szabályt.” Ezt nagyon inkorrektnek érzem, mert nem vagyok csodabogár, hogy száz évet kelljen várni arra, hogy valaki megint hozza azt a színvonalat, amit én…

Csakhogy közben mégsem látni nőket a legjobb sakkozók között. Pedig önök már bebizonyították, hogy a legmagasabb szintre is eljuthatnak a nők.

- Senki nem járt utána, hogy valójában ennek mi az oka. És nagyon felszínesen van kezelve a férfi-nő kérdéskör. Az edzők például nem ugyanúgy dicsérik a lányokat és a fiúkat. Jelenleg 98 százalékban az a forgatókönyv, hogy ha látnak egy reményteljes fiút, annak azt mondják, hogy fantasztikus tehetség vagy, te lehetsz az új Magnus Carlsen, legyőzheted a világbajnokot.

Egy kislánynak viszont mondhatják, hogy te lehetsz az új Polgár Judit, nem?

-  Az még a jobbik eset. Általában azt mondja a tanár, az edző, hogy te női világbajnok is lehetsz. És a szakmai különbség a kettő között jelenleg azért elég nagy. Mintha az egyiknek azt mondanánk, hogy te is lehetsz Nobel-díjas, a másiknak pedig azt, hogy te is elvégezheted az egyetemet.

(...)

Olvasnád tovább? A cikk teljes terjedelmében elérhető az Üzlet és Pszichológia 2021. augusztus–szeptemberi számában. Az újság megrendelhető itt. 

Kovács Krisztina Tünde
a szerző cikkei

(forrás: Üzlet és Pszichológia)
hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!
hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

Alkalmazottpszichológia-tudás a hétköznapokra cégvezetőknek, értékesítési vezetőknek, értékesítőknek, kommunikációs szakértőknek, politikusoknak, és mindenkinek, akinek a munkája részét képezi, hogy meggyőzzön másokat, értékesítsen valamit: terméket, szolgáltatást, ötletet vagy önmagát.

Épülj, hogy építhess! – Alkalmazottpszichológia-tudás a hétköznapokra HR-eseknek, cégvezetőknek, coachoknak! 10 alkalmas képzés péntekenként: 10 oktatási nap + konzultációs lehetőség! 2021. októbertől!

Mutassátok meg, hogy CSR-ral valóban lehet jót tenni! Normál nevezési határidő: október 12.

A HRPWR.HU és az Üzlet & Pszichológia szaklap bemutatja a VIII. HR szakmai randit.

A verseny célja, hogy megtaláljuk a legjobb hazai PR-projekteket és ügynökségeket, valamint hogy a PR kiemelt kommunikációs szerepét tudatosítsuk. Végső nevezési határidő: október 15.

hirdetés