hirdetés
hirdetés
hirdetés

Spirituális nárcizmus

A spirituális self made man

Több évtizede tartó folyamat eredménye, hogy értelmiségi körökben ma már a sikerességnek egyre elfogadottabb (lassan elvárt) része a „spiritualitás”. Tömegek járnak elvonulásra, beavatásra, szertartásra, munkaidő után céges jógaórák vannak, vállalati archetípusokról beszélünk, coachok dolgoznak cégvezetőkkel életük értelmének megtalálásán.

Ez a jelenség egyszerre mutat rá egy nagyon mély emberi szükségletre, valamint az ezzel kapcsolatos társadalmi hiányosságokra. A nyugati pszichológiában már Jung leírta, hogy egészséges fejlődés esetén az individualizáció folyamatában életünk második fele a mélyebb belső értelemkeresésről szól, amely során az ego (mint pszichés struktúra) a Selbst (mélyebb önvaló) szolgálatába áll. Az egzisztencialista pszichológusok – élükön Frankl logoterápiájával – szintén az értelemkeresést állították középpontba, a humanisztikus Maslow ma már alaptudásnak számító szükséglethierarchiájának csúcsa pedig nem az önmegvalósítás, hanem a transzcendencia iránti szükséglet, amelyet munkássága vége felé adott hozzá elméletéhez, amikor továbblépve a humanisztikus pszichológiától, a transzperszonális (személyiségen túli) pszichológia egyik alapítójává vált.

Siker és üresség?

Rengeteg sikeres ember nézett már szembe élete derekán a sikerei mellett-alatt meghúzódó, továbbra is fennálló ürességérzéssel, és fordult a megoldáskeresés érdekében olyan irányokba és utakra, amelyekre korábban nem is gondolt. A spiritualitást ma már nem csak magányos, helyüket a társadalomban nem találó különcök keresik. Az elmúlt húsz évben annyira mainstreammé vált, hogy közel szükséges eleme lett a trendi identitásnak. Hogy is ne történt volna így? A modern ember a természettől távolra szakadt életet él, egy olyan világkép (nevén nevezve materializmus) gyermekeként, amely életünk végén nem valamilyen belső értékek mentén történő folytatólagosságot feltételez, hanem a végső pusztulást és megsemmisülést. Tömegbetegség a depresszió, sok fiatal munkavállaló már a harmincas éveiben burn outtól szenved. A globalizáció magával hozta a különböző világképek és ezekhez tartozó szellemi gyakorlatok és rítusok elérhetőségét is, érthető tehát, hogy az emberi természet legmélyét átszövő értelemkeresés ebbe az irányba fordult.

Évtizedekkel ezelőtt mindennek még világmegváló ígérete volt… vagy legalábbis volt egy réteg, aki ezt hitte, eszerint idealizálta a spiritualitás népszerűsödését. Az emberi természet azonban kettős, és árnyékos oldala, mint mindenre, erre is rávetül. Számos pszichológus próbálja felhívni a figyelmet arra, miként uralja el modern társadalmunkat a kollektív nárcizmus, Lasch, Campbell és Durkheim csak példák közülük. A kortárs transzperszonálisok pedig már rég nem arról győzködik a szakma többi részét, hogy milyen sok pozitív pszichoszociális hatása van a spirituális gyakorlásnak (ma már erre kevéssé van szükség, még nálunk is egy tankönyvi fejezet szól a spiritualitásról a Pszichiátria Magyar Tankönyvében), hanem legalább ekkora erőkkel próbálják felhívni a figyelmet az ezzel együtt járó buktatókra.

Spirituális nárcizmus

Ott tartottunk tehát, hogy értelmiségi körökben a sikeres identitásnak ma már sokszor része valamilyen spirituális különlegesség. Másságuk kifejezését sokan abban találják meg (többek között), hogy övék az igazán puritán elvonulás, az igazán hosszú időre visszanyúló gyakorlás, az igazán autentikus forrása a bölcseleteknek, ők mennek a legmélyebbre az őserdőbe, keresik meg a legvalódibb sámánt, a legnagyobb gurut, a legautentikusabb gyógyítót stb. Sokat vonulnak el, sok mindent próbálnak ki, sokat tapasztalnak, sokféle élményük van, őszintén és mélyen keresnek valamit, ami végre mélyebb értelmet ad, és közben többnyire nem veszik észre, hogy már rég elbuktak a leggyakoribb buktatókon: a spirituális nárcizmus és a spirituális bypass jelenségén.

Amikor azt hisszük, hogy többek vagy jobbak vagyunk attól, hogy spirituális élményeink vannak, hogy fontos, hogy kihez járunk gyakorolni, kitől tanulunk, vagy ki vezeti a szertartást, amelyen részt veszünk (túl annak biztonságossá tételén), máris a nárcizmus csapdájába estünk. A manapság dívó individualista spiritualitás nagyon is új keletű jelenség, archaikus kultúrákban nem létezett a közösségtől függetlenül értelmezhető spiritualitás. A nárcizmus olyan lappangva kúszott be a spirituális tradíciók közé, hogy még a transzperszonálisoknak is évtizedekig tartott, mire Ferrer rávilágított erre a nagyon fontos vakfoltra: túl nagy a hangsúly az egyén élményein. A spirituális gyakorlás elsődleges célja a személyiségen túli tapasztalásokhoz segíteni az embert, tapasztaláson alapuló hitet adni, amelynek következtében a gyakorló jó esetben alázatosabbá, empatikusabbá és emberségesebbé válik, de semmi esetre sem célja az identitást építeni és dagasztani.

A spiritualitás nem segít mindenen

Ugyanilyen csapda, ha azt hisszük, hogy a spirituális gyakorlás önmagában képes a személyiségünk elakadásait orvosolni. Segíthet ugyan, de megint csak, mivel az ősi tradíciók gyakorlataikat nem a személyiségre fejlesztették eszközként, így nem a személyiségen belüli tudattartalmak az elsődleges territóriumuk. Valódi változás helyett sokkal gyakoribb, hogy meglévő problémáinkat „átcsomagolja” egyfajta spirituális köntösbe, énvédelmi mechanizmussá változtatva gyakorlásunkat, amit a szakirodalom spirituális bypassnak hív. Ilyen például, ha valaki buddhista gyakorlásba menekül lelki fájdalmai elől, és megélés helyett meghaladni próbálja érzelmeit, vagy ha haragja elfojtására használja fel jógagyakorlását.

Érdemes mindezt szem előtt tartani, ha boldogságunk és sikerességünk keresése során a spiritualitás felé fordulunk. Vannak gyakorlatok, rítusok, amelyekre nehéz felkészülni, sok lemondással és erőfeszítéssel járnak, akár félelmetesek is lehetnek, mintha saját magunkon kéne átbucskáznunk ahhoz, hogy sikerüljön őket valódi tapasztalásba fordítani. Ha már valaki ilyenre adja a fejét, legalább ne csússzon el a legelső banánhéjon, és végeredményben ne valami olyat tápláljon vele magában, amit leginkább meghaladni szeretne. Ha személyiségünk jobbá tétele a cél, érdemes a spirituális gyakorlást terápiával kiegészíteni, mert a modern ember számára leginkább ez képes biztosítani a buktatók elkerüléséhez szükséges visszatükrözést. Az olyan beszélgetésektől és gondolatoktól pedig, amelyek arról szólnak, hogy kinek milyen különleges élményei, tanítói, szertartásvezetői vannak, inkább óvakodjunk, mert semmivel sem jobbak, mint arról egyeztetni, hogy hány nullával zárul a bankszámlánk.

A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia magazin legfrissebb számában jelent meg. Keressétek az újságárusoknál, vagy rendeljétek meg itt. 

Bokor Petra
a szerző cikkei

(forrás: ÜPSZI)
hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

A HRKOMM Award célja, hogy díjazza a Magyarországon futó, munkáltatói tevékenységhez kötődő különféle kampányokat, kommunikációs aktivitásokat. Pontszerzés a PR Toplistán! Nevezési határidő: 2019. augusztus 30.

Hogyan győzhető le az időstressz? Energiamenedzsment 4 lépésben. A szeptember 6-i tanfolyam során rövid, közös mindfulness gyakorlást tartunk, amit aztán beépíthetsz a hétköznapjaidba.

Toborzási kampányok létrehozása és eredményes működtetése a LinkedIn-en: gyakorlati workshop szeptember 12-én, limitált létszámmal.

Az Üzlet és Pszichológia és a hrpwr.hu ismét bemutatja a nagy sikerű „kékgalléros” konferenciát! Kékgalléros HR kihívások 3.0 szakmai konferencia szeptember 26-án.

Meg akarsz tanulni gyilkosan jó álláshirdetést írni? Gyere el „Kreatív álláshirdetés” workshopunkra október 9-én! Előadó: Földi Miklós Dániel reklám- és neuropszichológus

Zöld marketing és kommunikáció Itt a zöldár! A tudatos fogyasztók már átlátnak a greenwashingon, de mi jön ezután? Save the date: 2019.10.10.

hirdetés