hirdetés
hirdetés
hirdetés

Hogyan torzítjuk az időnket?

A hajszoltság lesz a hóhérunk – lassítanunk kellene

Már a XX. század vége sejtette velünk, de a XXI. század aztán teljes mértékben beigazolta, hogy a hajszoltság rabigájában sínylődünk. Egyszerűen nincs idő. Hiába a rengeteg önsegítő könyv, a számos kiváló képzés – divatosan csak workshop –, valami kicsúszott a kezünkből: a hit, hogy érdemben hathatunk a saját életünkre. Helyette ugyanis minden csak történik, s már nem alakítói, hanem passzív elszenvedői lettünk ennek az eszeveszett hajszoltságnak.

Állandó online jelenlét. (2018 első negyedévében a magyar napi átlag 233 perc online aktivitást jelentett, mindez a Z generációban, vagyis a ’95 után születettek esetén pedig 330 perc. Döbbenetes számok!) Állandó válaszadási kényszer és az ezzel kapcsolatos türelmetlenség. Lényegében egy állandó rendelkezésre állás, ami osztályrészül jut, akár a multinacionális, akár a kis- és középvállalati, akár a nonprofit, akár az állami szektorban dolgozunk. Ez lett az új „normalitás”. Mindez azonban permanens készenléti állapotban tart minket, ami hosszabb távon garantálja a teljes pszichés kifáradást. Így az sem csoda, hogy sokan bedobják a törülközőt, hiszen a „nyaff-állapot” ezek fényében már hamar kopogtat. Onnantól kezdve pedig marad a túlélés: túlélni a gyűlölt hétfőt, a projektzárást, a meetinget, a negyedévet, a bármit. Ez a mókuskerék ismert ritmusa. Utáljuk, de utálatból minőséget építeni piszkosul nehéz. A kilépésnek is csak a vágya pislákol csupán; régóta nem igazi cél már. Akad ellenben jó hír: az ördögi kör megtörhető.

Vágyak helyett célok!

A minőségi élethez meg kell tudnunk állni, de legalábbis lassítani időnként. Vágyjuk a sikert, a szabadságot, a függetlenséget, az anyagi jólétet. Mindeközben azonban súlyos időbeli torzításokkal áltatjuk magunkat. „Majd akkor, ha…”, „Már csak ezt a nehéz időszakot kell kibírni, aztán…”, „Ez volt az utolsó húzása, de legközelebb…” és így tovább. Csakhogy ezek önáltatások, s létre is jön velük az önsorsrontások újabb és újabb spirálja. Most kell cselekedni.

Vágyak helyett célokra lenne szükség. „Harmonikus viszonyt szeretnék a főnökömmel!” vagy az „Olyan munkát szeretnék, amiben jól érzem magam, és kiteljesedhetek”, esetleg az „Értéket szeretnék teremteni, hogy azt érezzem, hasznos vagyok” egytől egyig hatalmas lufik, üres, semmitmondó frázisok, amelyek aszpirint adnak akkor, amikor már rég vérátömlesztésre lenne szükség.

Természetesen a vágyakkal nincs baj, sőt. Azokra lehet(ne) alapozni. A baj akkor kezdődik, amikor megállunk a vágyaknál. Olyan ez, mint amikor egy sportoló sóvárog a versenyeredmény után, de edzésre már nem jár. Így nemhogy a dobogó, de mindennemű minőségi eredmény is elmarad. Az önfelmentő kifogások száma persze végtelen. A „miért nem lehet”-re mindig tízszer annyi érv lesz, mint a „miért lehet”-re. Ez törvényszerű pszichés torzításunk.

Az igazi célok kitűzése tehát nem sétagalopp, nem egy könnyed vállalkozás, amit csak úgy összedobunk egy röpke szombat este. Ez kőkemény munka, ahol ráadásul el is bukhatunk. Akár rögtön az elején. Azok, akik szeretnek információt felhalmozni, először a módszertanban keresik majd a válaszokat. A legjobb célkijelölési metodikát akarják meglelni. Ezzel évekig lehet még odázni az alapdilemmát.

Képes vagyok-e találkozni önmagammal? Ez ugyanis a központi kérdés. Erről szól a megállás és lassítani tudás. Összesen kb. 27 375 napot élünk. A tapasztalat az, hogy erre a véges számú időre nagyon sokan szemet vetettek. Elvárások garmadáját zúdítják ránk, így nehéz a tisztánlátás. Egy mondás szerint, ha nincsenek céljaink, arra leszünk kárhoztatva, hogy olyanoknak dolgozzunk, akiknek vannak. Így az óvatosság különösen indokolt.

És te ki vagy – 10 sorban?

Az idősebb olvasók bizonyára emlékeznek, hogy évtizedekkel ezelőtt léteztek Ki kicsoda? című kiadványok. Egy-egy híresebb, ismert személyről kaphattunk némi információt, afféle rövid rezümét. Ki ő, mit alkotott, miben jártas, mit ért el? Hasznos kis könyvek voltak ezek. Mindez persze az internetes világban többé nem piacképes. Ellenben vágjunk bele egy merész gondolatkísérletbe!

Tegyük fel, hogy 2148 októberében egy lelkes egyetemista a virtuális könyvtárában sétálgatva figyelmes lesz egy applikációra. Az alkalmazás neve: Ki kicsoda a XXI. században? Bárkire rákereshet, mindenkiről egy röpke tízsoros leírás bukkan fel. Ezt tudja a program.

A kérdés ez: Ha a nevünkre rábök valaki 130 év múlva, mit olvashat majd az életünkről? A feladat: Írjuk meg ezt a 10 sort! Némi spontán lelkesedés után rögvest kiderül, nem is olyan könnyű. Ezért ilyen nehéz a célokkal foglalkozni, és ezért maradnak meg oly sokan a vágyaknál. Utóbbiak mindig maszatolnak, elfednek, előbbiek azonban fókuszáltak és precízen pontosak.

Realitáskontroll

Végezetül egy erős kritikai felhang indokolt. A transzatlanti, énerősítéseken alapuló önsegítő könyvek és részben a kulturális marketing- és médiahatás elhiteti velünk: „ha eléggé hiszel benne, sikerül”, „ha igazán akarod, megvalósul”, csakhogy ez féligazság, sőt, sokszor orbitális hazugság. Ha úgy kezdünk el célokat kitűzni, hogy nem vesszük figyelembe a realitást, hatalmas bukás és személyes katasztrófa lesz a vége. Így csak óvatosan a kétpercenként felbukkanó csodaguruk világraszóló „valósítsd meg az álmod” receptjeivel. Igenis vannak korlátok mind a személyiség változásával kapcsolatban, mind a külső körülmények változtathatóságát illetően. A titkos összetevő mindig annak észrevétele, egy-egy korlát valóban az, vagy csupán mi éljük meg annak. Illúzió lenne azonban azt állítani, hogy minden korlát csak a mi torzításunk eredménye.

A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia 2018. augusztus-szeptemberi lapszámában jelent meg. 

Limpár Imre, tréner, tanácsadó, szakpszichológus
a szerző cikkei

hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

2018. november 15. Az Employer Branding alapszabályai konferencia

A HR emberi oldala - hogy még többet tehess másokért! A hrpwr.hu és az Üzlet & Pszichológia konferenciája november 29-én.

hirdetés