hirdetés
hirdetés
hirdetés

Mangel Berény-interjú

Szektásodik a pszichológia? – A pályaváltó coach szemszögéből

Pszichológia és coaching – mennyire áll távol egymástól ez a két világ, mit gondolnak egymásról, és milyen kihívásokkal és tanulságokkal jár az átnyergelés egyik pályáról a másikra? Mit jelent, mennyiben jelent mást például a hatékonyság a pszichoterápiában és a coachingban? A témáról Mangel Berénnyel beszélgettünk, aki fordulatokban gazdag karriert tudhat magáénak, ugyanis világbajnok kajakozóból lett klinikai szakpszichológus, majd üzleti coach.

Berény, te élsportolóként döntöttél a pszichológusi pálya mellett. Számomra két egészen távoli világ – hogyan lesz egy ifi világbajnok kajakosból pszichológus?

Igen, tényleg más világ – nem is tudom, hol kezdjem. A szüleim orvosok, apukám, aki azóta sajnos már nincs közöttünk, traumatológus volt annak idején, anyukám pedig körzeti gyermekorvosként dolgozott. Így a családdal jött az, hogy orvosi vonalon próbálkozzam. A sportolást eleinte a szüleim forszírozták, duci gyerekként nehéz kezdet volt, semmi kedvem nem volt hozzá. Persze, amikor már beindult és jól ment a kajakozás, és ifi-világbajnok voltam, már nem nagyon kellett erőltetni, ment magától is. A szüleim sportkarriert szántak nekem, én viszont mindenképp tovább akartam tanulni, egyetemre menni. A szüleim által megálmodott sportkarrierhez elvégezhettem volna a TF-et, jártam is oda két hónapot, de nem voltam oda való. Az orvosihoz nem volt elég elszántság bennem, viszont menet közben egyre jobban elkezdett érdekelni a pszichológia. Érzékeny gyerek voltam, sokat olvastam, sokakkal tudtam „lelkizni”, szerettek velem beszélgetni a társaim, engem meg tényleg érdekelt, hogy tudok-e így segíteni másoknak.

Ez még a gimnáziumban történt?

Igen gimnázium óta és utána, mert volt azért három év, amikor csak kajakoztam, készültem a versenyekre. Sportállásom volt, tehát fizetett sportoló voltam, ezért csak később, huszonegy évesen kezdtem az egyetemet.

Azért a sportolói világ nekem egy elég macsó közegnek tűnik – tolerált téged ez a világ, mármint egy ilyen érzékeny, lelkizős fiút?

Szerencsém volt, mert az egyik legjobb barátom, hasonló érdeklődésű kenus srác, és vele sokat olvasgattunk. Volt még pár ember, akikkel lehetett ilyenekről beszélgetni, két edzés között olvasgatni. Persze a nagy többség kezdetben így is jót röhögött rajtam, de később mégis valamennyire segített a beilleszkedésben, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, és igazából nem is volt ez olyan rossz szerep: általában én voltam az, aki időnként felvetette az emocionális témákat, s ha néha mulattak is rajta, ugrattak, de figyeltek is rám, kiközösítésről pedig szó sem volt.  Az évek során nagyon jó csapat állt össze, a mai napig összetartó a közösség. A szűkebb kajakos-kenus baráti körben vannak műszaki végzettségűek, közgazdászok, jogászok, szinte kivétel nélkül megbízható, sikeres emberek. Sokszor mondták annak idején, hogy ők a való élet, a realitás, én meg hajlamos vagyok néha a lelkizős elszállásra – volt benne némi igazság. Végül is volt egy normalizáló szerepe ennek a közegnek, leföldelt, és sok mindenre megtanított.

Mangel Berény

Megkeményített?

Kérdés, mit értünk keménység alatt? Ha azt, hogy egy sírós, duci, nem túl kitartó kisfiú voltam tízévesen, ahhoz képest igen, megkeményített. A sírás megmaradt, a duciság kevésbé. Ha pedig az a kérdés, hogy erősebbé és kitartóbbá váltam-e, akkor a válaszom: igen. A küzdőszellememet növelte, megtanított fölkelni egy-egy kudarc után, és arra, hogy rendszeresen feszegessem a határaimat, vagyis tanácsadósan szólva: kilépjek a komfortzónámból. Ez a tapasztalat, amit a sportból hozok, sokat jelent, amikor olyan valaki ül velem szemben, aki változni szeretne. A változáshoz sok kitartás és következetesség kell.

Végül elvégezted az ELTE pszichológia szakát, és szakvizsgát is tettél, klinikai szakpszichológusként dolgoztál. Mi motivált aztán abban, hogy nyolc év után átállj, és coach légy?

Amikor elkezdtem az egyetemet, volt bennem egyfajta ambíció, amire a sport tanított. Volt egy elhatározásom, hogy szeretnék legalább olyan jó szakember lenni pszichológusként, mint amennyire jó voltam a kajakban. Nyilván a kettő nem mérhető össze, de azért annak idején éreztem, hogy jó vagyok a kajakozásban, hogy magas szintre jutottam. Céltudatosan vágtam neki, és nem is nagyon érdekelt több irány, csak azok az ágazatok, amik a klinikumhoz kellettek, úgyhogy én viszonylag korán elkezdtem keresni a munka- és gyakorlatközeli lehetőségeket, kutatásokat a pszichiátriai klinikán. A szervezetfejlesztés akkoriban még nem igazán érdekelt. Első munkahelyem a Péterfy Sándor Utcai Kórház Krízis Intervenciós és Pszichiátriai Osztálya volt, ahol magas színvonalú pszichodiagnosztikai és szupportív pszichoterápiás munka folyt. Sokszor kellett vizsgálni, támogatni mérgezéses betegeket, öngyilkossági kísérlet után 1‒2 napon belül. Közben elkezdtem a klinikai szakképzést, és négy év után felvételiztem a Tündérhegyi Pszichoterápiás Osztályra, ami az államilag finanszírozott pszichoterápiás ellátás keretein belül a szakma csúcsának számított.

Akkor ez tűnt a végállomásnak?

Elsőre azt gondoltam, hogy igen, de aztán egyre inkább úgy éreztem, hogy egy bizonyos pontig segít, de azon túl már nem hatékony a terápia. Ezenkívül a szakmában azt láttam, hogy a hierarchiában elfoglalt pozíció és a különböző titulusok néha többet számítanak, mint a valós mondandó. A kudarcokról, a terápiában történő elakadásokról nehéz volt érdemben beszélgetni az idősebb, többnyire vezető pozícióban lévő kollégákkal, ugyanis volt két „varázsszó”: az egyik a „beteg ellenállása”, a másik a „terapeuta viszontáttételi reakciója”, amivel mindent rövidre lehetett zárni. Mi segít, mennyit, kinek? Nehéz kérdés a hatékonyság egy terápiában, mert valahol azt is eredménynek lehet nevezni, ha valaki, aki soha nem beszélgetett az érzéseiről, fél év múltán képes kimondani őket. Én egyébként leginkább ezt éreztem sikernek. Ekkoriban jött egy olyan lehetőség, ahol egy hosszabb projektbe kerestek trénereket. Elvállaltam, mert egyre jobban érdekelt, hogy trénerként vagy coachként mint jelent a hatékonyság. Később egy barátom mesélt a Neosysról, aki úgy hallotta, hogy éppen átalakul a cég, és új embereket is keresnek. Így kötöttem ki itt coachként.

A coachmunkában számodra mi a kihívás  hiszen a rokonszakmában már komoly gyakorlatod volt?

A coaching egy sokkal direktebb hozzáállást követel, direktebb eszközöket. Az ambuláns pszichoterápiák nagy része nem időkorlátos, nincs egyértelmű kritériuma a „gyógyulásnak”. Ebből a működésből nekem nehezebb volt átállni arra, hogy konkrétabb, markánsabb a célkitűzés, és rövidebb maga a folyamat, minden egyes ülés végére el kell jutni valahová, amit kölcsönösen vissza is kell jelezni. Gyakran kell konfrontatív jellegű visszajelzéseket adni, erre is nehéz volt átállni, ebből a terápiákban kevesebb van. Ez volt az egyik nehézség, a másik a saját fejlődésem. Ez itt a Neosysnál kimondott és transzparens, része az elvárási rendszernek, a fejlesztési tervnek, meg a tanácsadói koncepciónak, amit képviselünk. Egy tanácsadónak személyiségben is markánsnak, határozottnak kell lennie. A személyes működésemben viszont nekem is vannak nehezebb rekeszek, szorongások, félelmek, bizonytalanságok, amelyekkel sokat haladtam az évek során, mégis a maradékkal itt még jobban kell tudnom bánni. Van vele munkám mind a mai napig, de ez rendben is van így.

Léteznek olyan pszichoterápiás segédelemek vagy eszközök, amiket tudsz használni a coachingban?

Persze, vannak. Például a pszichoterápiás első interjú módszertana, a szabadság, hogy a kliens mondja el, hol tart, mit szeretne. Ebből rengeteg információt le tudok szűrni már az elején. Azaz el tudom kezdeni gyűjteni az infókat egy olyan fajta explorációhoz, mélyítéshez, amelynek technikája alkalmazható a coaching kezdetén. A kérdés megfogalmazása, annak a légkörnek a megteremtése, hogy a kliens bármiről szabadon beszélhet. Fontos az is, hogy az ember egy olyan elfogadó közeget teremtsen, ami a kliensnek biztonságérzetet ad, a segítő kapcsolat biztonságát. Ezt a tudást a terapeuta-gyakorlatomból hozom.

Mi a véleményed arról a - sokszor negatív - percepcióról, amellyel a pszichológus szakma viseltet a coaching iránt?

Nem tudom, hogy valójában mennyire erős és általános ez a percepció, illetve, hogy mennyire kölcsönös, ugyanis ezzel is találkoztam már. Ez egy összetett kérdés, csak egy aspektust emelnék ki. A pszichológusszakma nagy része szerintem eléggé zárt, és sok pszichoterápiás irányzat egy kissé szektásodik. Ez azt jelenti, hogy egyre inkább bezárkózik, saját maguk képzik saját magukat, belterjes a szupervizorok és a kiképzők köre, akik egyre nagyobb hatalommal rendelkeznek, egyre kevésbé nyitnak más irányzatok, szakmák felé, egyre jobban védik a pozíciójukat, és egyre kevésbé önkritikusak. Persze a legtöbb szakmával ez történik, ha nem elég nyitott kifelé. Ráadásul a pszichoterápiás képzések nagy része valamilyen módon az egészségügyi rendszerhez kötött, így hasonló tüneteket mutat, mint az egészségügyi képzési és karrierrendszer. Ugyanaz a szakmai zártság, pozícióféltés, a doktori címek mögé pakolt értelmetlen kutatások stb. jellemzik a pszichoterápiás képzéseket is. Amikor ebből a zárt világból irányul a percepció a coaching felé, akkor az sok esetben lehet negatív vagy leértékelő. Örülnék, ha lenne több párbeszéd, egyeztetés, kölcsönös elismerés – tudnánk mit kezdeni egymással.

Breuer Anna
a szerző cikkei

hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

A HRKOMM Award 2018 nyertes pályázatainak bemutatása február 20-án. SAVE THE DATE!

hirdetés